Kind Regards, 

Fehér Nagyezsda 

(A kép saját.)

Nem tudtam kiöltözni. Még a hónaljam is természetes illatú volt. Talán természetesebb, mint kellett volna. Semmi ünnepi, parfümös frissesség. Az olyan unásig ismételt, humorosnak szánt frázisok pedig, hogy "de úgysem látja senki, alulról lehetsz fürdőnadrágban is (?!) haha", esetembem nem állták meg a helyüket: webkamerán keresztül is pontosan úgy festhettem, mint aki (két) bal lábbal kelt fel.

Félig vizes hajjal, kráterekkel a szemem alatt, olyan arccal, amit nemhogy nem "szeret a (web)kamera", hanem egyenesen utál. Legszívesebben kinyomtam volna (magamat), hogy csak az egér hangom kínozza tovább az interneteket, ha nagyon muszáj. Szeretett tanárom szerint azonban csak webkamerába felelve őrizhettük meg a személyesség utolsó cseppjeit mai rohanó digitális világunkban. Teljes mértékben egyetértettem vele. (De ettől még kényelmetlenül éreztem magam a digitális záróvizsga pillanataiban.) 

Az egészről a laptopom töltője tehetett. Az utóbbi időben csak olyan pozitúrában hajlandó működni, amibe beállítva a laptopot egy furcsa, tokás teknőshöz hasonlítok. A szobában lévő fények és a webkamera összjátéka kényes kérdés. Vagy megtévesztően jól néz ki benne az ember, vagy tokás teknőssé válik. Eszembe jutott mindig szép Viki barátnőm, aki azt mondá egyszer: ha csinosnak érezzük magunkat egy vizsgán, magabiztosabban fogunk szerepelni rajta. Ehe. Láttál volna engem most Vikim... Te értenéd, hogy miről beszélek. 

Bájos, rajtam kívül álló körülmény (KORONAVÍRUS!), hogy egész reggel a lakás közös tereibe settenkedő, lehetséges fertőzöttségétől rettegő, kesztyűs, maszkos, Svédországból frissen hazatért, kínai lakótársamat bátorítottam falakon is átjutó ordítással, hogy igen, bezártam az ajtómat, légmentesen, de ha ez megnyugtatja, nem veszek levegőt, amíg nem végez, nyugodtan szedje össze a dolgait és vigye a szobájába. Csak ne kérdezzen percenként valamit! Koncentrálni szeretnék... 

Reménykedtem azért az égiekben, mindenféle szentekben, Soros Györgyben - mégiscsak (inkább) lipsi pölcsész fatyok -, Müller Cecíliában, az ország összes elcsent és lefertőtlenített nyunyókájában, hogy kedves tanárom, példaképem, vizsgáztatóm sokat tapasztalt ujjbegye jó időben fogja megérinteni okostelefonja szkrínjét és a Google Random Number Generator egy számomra kedvező tétel számjegyét dobja majd ki. A tizenhétből csak kettővel nem akartam találkozni. Tizenötből doktori védést csináltam volna. Kiléptem volna a laptopok képernyőjéből, mint egy hologram-Nagyezsda és kiskosztümben mutogattam volna színes grafikonokat a pépétémben, tudományos szavakkal dobálózva, összekacsintva a vizsgabizottsággal, hogy "és nem is kell hozzá internet". (Tanszékünkön az igazán menő tanárok évente minimum egyszer kell, hogy produkáljanak egy plenáris előadást vagy szemináriumi órát, ahol Csepeli György megkerülhetetlen ... és nem is kell hozzá zsidójának címét veszik kölcsön, a zsidó szót kicserélve valami kapcsolódóra.) 

De nem, nem, soha. A kettő rettegett tétel egyikét "húztam". Huszonöt éves vagyok. Ez már a mesterdiplomám. Nem voltak illúzióim. Biztosan tudtam, hogy hosszú lesz, kínos, szégyenként fogom megélni ami jön - és úgy le fogom égetni magam, hogy hátralévő életemben bujdosnom kell, hátha találkozok valakivel, aki látta az onlájn performanszomat.

Bevallom, a McMoment menü után, amit korgó gyomrom elhallgattatására történész szerelmem hozott nekem a laptop elé - ing, zakó, szövetnadrág... #dúshajábatépaszél... Hogy tudnak a töriszakos fiúk MINDIG elegánsak lenni? - kicsit jobb színben láttam a történteket: már nem összekuporodva sírtam az ágyon, csak simán. 

A záróvizsga kézfogások helyett széles, virtuális mosolyokkal zárult. Arra gondoltam, mennyire szeretem ezeket az embereket. Az évfolyamtársaimat, a tanáraimat, az addig számomra ismeretlen, de annál menőbb digitális marketinges atyaúristen pasast, aki a meghívott szakmai zsűri szerepét töltötte be és tulajdonképpen az arcának mindig csak egy-egy szeletéhez beszéltünk, ugyanis telefonról bejelentkezve ülte végig a záróvizsgát. (Elismerésem!) 

Anno az egyik munkahelyemen a Microsoft Teamst kellett kívánatossá tennem leendő korporét vásárlók számára. (Marketinges voltam.) A vicces az volt a helyzetben, hogy szerintem senki nem gyűlölte úgy a Microsoft Teamst, mint a mi teamünk... Azóta persze eltelt három év és Teams határozottan jobban teljesít. Legalábbis nem csatlakoztak be random idegenek maszturbálni az online eseményünkbe, ahogy az nemrégiben a Zoomon történt, szóval becsüljük meg amink van.

Tényleg meg kell becsülni, amink van. Azt, hogy a kínai lakótársaink tünetmentesen repültek vissza hozzánk a koronavírusos Külföldről. Azt, hogy van internetünk, amit olyan világot megváltó dolgokra használhatunk fel, mint a záróvizsgázás. Azt, hogy ha csak virtuálisan is, de itt vagyunk egymásnak. És az életet, ami szép és reméljük még hosszú. Éppen csak annyira hosszú, hogy még sok online prezentáció várjon ránk, amelyeket már talán nem baszunk el.

A kép saját.

Fehér Nagyezsda

Battyog a budapesti fiatal hazafelé a spárból. A gyógyszertárat már megjárta. Negyvenöt percig tartott, pedig öt percre van a lakástól és a pénztárnál is csak öt percet töltött. Ekkora volt a sor. Vagy ideges, vagy rémült, vagy ideges és rémült arcok. Többek között maszkokra váró arcok, de maszkok persze nincsenek.

Nyudgíjasok annál inkább, akik beleállnak az ember szájába, hogy megkérdezzék tőle - holott ő is kint áll és várakozik, tehát nem volt még bent a gyógyszertárban, tehát honnan a fészkes fenéből is tudná -, hogy van-e itten maszk?  

A budapesti fiatal összeszedi minden nyugalmát és azt feleli, sajnos nem tudja. Az néni végül felháborodott hangnemben rárivall a fiatalra és egyben megválaszolja saját kérdését: "Hogy ne lenne maszk, tegnap rendelt a kormány Kínából, hát bemondták!" - majd remegve visszakullog a sor végére, nem is tudni, hogy kire neheztelve.

Hát jó.

A budapesti fiatal jobb kezében vadiúj hedszetje: mától kezdve nem tudni meddig ezen keresztül fog lázasan (haha) diskurálni az ügyfelekkel. Nem, nem kap szabadságot az önkéntes kvázi-karanténnal. Ugyanúgy fog dolgozni, ahogy eddig, a helyszín és a módszer változik csupán. A budapesti fiatal nem is érti azt a sok megmondóembert a közösségi médiában, akik most jótékony belső utazásról, várva várt nyugalomról, a "mai rohanó világunkból" való elvonulásról beszélnek és jóformán örülnek a koronavírusnak.

Valamit pedig le kell szögezni: marhára nem nyaralni megyünk emberek.

Aki kivátságos helyzetben van és hómofiszolhat, az ugyanúgy napi nyolc órában fog hómofiszolni. Aki pedig nincs ilyen kiváltságos helyzetben, azt már vagy kirúgták vagy fizetés nélküli szabadságra küldték... Vagy kénytelen tovább dolgozni - kabumm! - megszokott, OFFLÁJN munkakörnyezetében. Lehetséges, hogy feszítettebb tempóban és nyilvánvalóan veszélyesebb körülmények között. (Hol. Vannak. A. Retkes. Ingyen maszkok azok számára, akiknek a munkájuk miatt fokozottan szükségük lenne rá?!!!444NÉGY!)

A budapesti fiatal bal kezében egy liter 2,8-as tej és a legfrissebb Élet és Irodalom. Hatszázkilencven forintból egy kis nyugalmat vásárolt magának. Nem akarja a Facebook hírfolyamát látni. Nem akarja látni, hogy egy nap leforgása alatt 793 ember hunyt el Olaszországban (!), 6 Magyarországon. Hogy még mindig nem tervezik bevezetni a kijárási tilalmat, hogy még mindig nem terveznek több tesztet csinálni. Hogy még mindig nem tudjuk, mi lesz azokkal a magyarokkal, akik nem a hómofiszoló státuszmunkahelyen dolgozó rétegeket képviselik, hanem urambocsá, másikakat.

A budapesti fiatal nem akarja látni a kócsokat, grafikusokat, fordítókat, webdizájnereket, ökkáunt menedzsereket, szosöl média menedzsereket, egyéb fiszem-faszom menedzsereket, és senki mást se, akik észt osztanak a hómofiszról. Egészen idáig is hómofiszol(hat)tak, a munkájukon semmit, de semmit nem változat az, hogy most becsukták a kóvörking irodákat a belvárosban. Miért kell ebből ön-tartalmat gyártani?

Nem akarja látni a sokadik 10 pontot arról, hogy "Így éld túl a karantént!". Túlélni egészen másoknak kell most. Például a vendéglátósoknak, akik máról holnapra lettek munkanélküliek. A leállt gyárak (elküldött) munkásainak. A bolti alkalmazottaknak, az építőipari munkásoknak, az ápolóknak, az orvosoknak, a takarítóknak... Vajon ők is be kellene fotózzák a zoknis lábukat a laptopjukkal meg a kutyájukkal és a láttéjükkel, hogy náluk "így megy a munka otthon"? Vajon ők is arra gondolnak most, hogy végre lesz onlájn fenékjóga-tanfolyam, meg onlájn májndfullnessz-vörksop? 

Még az is lehet. De talán inkább arra, hogy A) nagyobb eséllyel fertőződnek majd meg, mint mások, B) rövid időn belül felélik a tartalékaikat, ha van nekik egyáltalán (!) és akkor viszollátásra.

A budapesti fiatal megy haza hómofiszolni.Táskájában lencsék ezrei, mustárok tartósítószereinek sokasága, vöröshagymák antiszeptikus hatóanyagai, meg az imént szerzett diklofenák-kálium "Hatékonyan csillapítja a lázat és a gyulladást." Felkészült a világvégére. Addig még hómofiszol persze, mint a güzü. Nem tudni, hogy vidéken élő családjának mikor fogyik el a lisztje, a cukra, a WC-papírja, meg úgy eleve... izé... szóval a pénze. Bízik abban, hogy sem a láz, sem a tüdőgyulladás nem okozna maradandó kárt egészséges és fiatal családjában - de éhen halni attól még lehet. Leginkább akkor, ha valaki nem tud hómofiszolni korona idején.

Az első és a harmadik kép a sajátom, a második kép viszont ismeretlen alkotó műve.

Fehér Nagyezsda

Megtörtént. Mindig tudtam, hogy a mesterszak végére révbe érek. Hogy valami kvázi csoda fog történni és én is megtehetem majd azt, amiről annyi kommunikáció szakos hallgató álmodik. Ami miatt egyes kommosok olyan irigyen néznek más kommosokra. Egyetemista éveim utolsó szemeszterére gyakornok lettem – ezennel egy igazi, nagybetűs KREATÍV ÜGYNÖKSÉGNÉL.

(Alig várom, hogy minden fonákságról tudósítsak.) A karrierem szempontjából ez igazából visszafejlődés. Regresszió. Benjaminbuttonolás. Már voltam gyakornok folyamatban lévő egyetemi tanulmányaimhoz kapcsolódó területen, sőt – dobpergés – teljes értékű asszisztens és szabadúszó kommunikációs fiszemfaszom is. Felnőtt nő vagyok: ballonkabátom, Gucsizara parfümöm és ridikülöm van. De emberek… ha egyszer december óta nem találok normális részmunkaidős állást és nekem még óráim vannak! Egyébként is. Többé úgysem lehetek se egyetemista, se gyakornok, tehát ezt a fílinges érzést most kell kiélvezni. Nem is beszélve arról, hogy kifejezetten a kreatív ügynökségekkel eddig elkerültük egymást. Úgyhogy belementem.

Azóta a hétköznapjaim még budaibbak, mint valaha. Komolyan, Pest-hiányom van, a hétvégén Kőbányára megyek kirándulni. Az életem ugyanis egy nagy, Móricz-központú hálóban zajlik jelenleg. A Ménesi úton lakom, ott is dolgozom ezennel, tizenkét percnyire járok konditerembe és tizenöt percnyire egyetemre. Mivel fullba’ nyomom a kretént, egy másik gyakornoki helyem is van a Prae.hu-nál. Tudni kell, hogy a prae.hu főhadiszállása a KisPraesházban van, a Bartók 44. alatt.

Szerintem annyira menő vagyok, hogy az már szemétség az átlagos emberekkel szemben. A napjaimat a konditeremben indítom, alakformáló valamicsodával, de a lényeg igazából annyi az egészből, hogy egy gyönyörű, összeillő szettben csinálom a gyakorlatokat, mint egy igazi „fitneszesmodel Inasgramon”.

A délig tartó lendületemet aztán az irodába viszem. Röpködnek a madarak, meg az elit gimnazisták a Ménesin, beütöm a kapukódot, csippantom a csippantyút. A ruhaállványunk és a vállfáink is minimalisták. Alternatív tejektől roskadozik a hűtőnk, a víztisztítóból kiengedett víz kortárs dizájner kulacsokba folyik. A munka rugalmas. Olyannyira, hogy néhány szenior csak akkor jár be, ha kedve tartja. Akkor is laza két órával később az ígértnél (biztosan elakadt a forgalomban a roller (!)). A falak lilák és pasztellrózsaszínek. Babzsákok és miniatűr urbánus dzsungelek biztosítják a kellemes hangulatot, ami megágyaz a kreatív gondolatok áramlásának. Ha valakinek ettől a megágyazástól sem indul be az áramlása, a dedlájn pedig közeledik, akkor az illető jógázik egyet a pihenőszobában, eszik egy palejós sütit, megsimogatja a céges kutyát és átlapoz egy szigorúan print nyomtatványt a belga Bauhausról, hátha az segít. Tudjátok: a kutya érintése, a papír illata (vagy fordítva). Ebben a rohanó, elgépiesedett világban ez már csak így megy. A háttérben halk indipop vagy még halkabb émbient metál szól.

Legelőször én is a Régiposta utcában frissen vásárolt Bomo füzetembe írom kreatív gondolataimat. A vintédzs-hipszter papírra vetett ötleteimet aztán a világinternetek terébe ültetem át, vagy hatezer app segítségével. Gyorsan növekvő digitális lábakon trappol végig a világinterneteken az XY cég legújabb kreatív kommunikációs stratégiája, és ennek én is a részese lehetek. Agymenéseimet végül tökéletesítem a málnapirossal írott memó alapján, ami a mítinget örökíti meg, ahol a prió tászkok megfogalmazódtak. Az égvilágon mindenről csinálok egy pépétét, hiszen magamra akarom szedni a később zsíros összegeket érő szakmai tudást. Legalábbis a szeniorok laptopjai zsíros összegekbe kerültek, akárcsak a mindennapi szusijuk.

Hogy tehetem meg azt, hogy ilyen menő legyek, miközben olyan vérlázítóan, felháborítóan alacsony a gyakornoki fizetés, hogy meg kéne verni, aki kitalálta? Hogy amikor a keresetemnek erre a részére gondolok, a Belga „Egy-két-há”-ja kezd bömbölni a fejemben? Hát úgy, hogy van még egy kis tartalékom. Hála fiatal értelmiségi életem szégyenfoltjának, a ciki kitérőnek, a kínos nyárnak, amit Ausztriában töltöttem - vendéglátásba menekülő magyarként. Na. Innen van most pénzem arra, hogy ilyen nagyon menő és szakmai legyek.

A fotó saját, a mém pedig Vágvölgyi Noémi műve

Fehér Nagyezsda

Még mindig van mit mesélnem rövid stájer munkaviszonyom élményeiből. Írtam már arról, miért határoztam el magam a külföldi kikacsintás mellett - nem, nem a kalandvágy volt a fő tényező ... -, a külföldön dolgozó magyarok nyelvi leleményességéről, kitúrásom körülményeiről, most pedig a notórius füllentésről lesz szó, amelyet munkatársaim módszeresen követtek el egymás jelenlétében, ha a fizetésükről volt szó...

Minden magyar, aki a hotelben dolgozott, a szerződéssel elfogadta a hivatalos, bejelentett, előre tisztázott bér összegét. Szerintem teljesen korrekt fizetésről volt szó, ha beleszámítjuk, hogy a hotelben éltünk és ettünk-ittunk-szaunáztunk ingyen, amikor kedvünk tartotta. Nem a legmagasabb osztrák fizetést kaptuk, attól távol állt az összeg, de panaszra se lehetett okunk. ...amúgy meg mindig talál az ember olyant, aki jobban keres nála nem? Azt mondják, soha ne képzeljük azt, hogy valamiben mi vagyunk a legjobbak, mert a világ másik végén egy kínai kisgyerek úgyis jobb lesz abban a valamiben. Én a fizetésekre átszabva mindig azt szoktam mondani: bármennyit is fogok keresni - sok tapasztalattal, diplomákkal, nyelvtudással, menőn és negyvenévesen -, mindig lesz a világon egy escortlány, aki órabérre és a befektetett energia mennyiségére átszámolva háromszor annyit keres, mint én. Ettől már nem leszek idegesebb.

Hiába éltem azonban többször e remek kurvás hasonlatommal, kollégáim nem változtak. Heti minimum két alkalommal folytattunk anyagias témájú beszélgetéseket négyszemközt: ki mit vesz, mire költ majd - tandíj... BMW...műköröm-szett, stb. Fontos téma volt. Ilyenkor kötelező jelleggel röpködtek a bezzegek. "Bezzeg otthon." "Bezzeg Budapesten." "...bezzeg!" - enélkül nem dolgozhattok magyarként osztrák vendéglátásban, ezeket a viselkedési mintákat követni kell, különben kivet magából a közeg. (Fehér Nagyezsda PhD stájero-hungarológust hallhatták, az Osztrák-Magyar Vendéglátásológiai Tanszék docensét)

Amikor ezek a beszélgetések céges szintűek lettek - tehát már nem ketten, hanem mondjuk öten beszélgettünk lopva egy üres félórában a hotel recepcióján -, megváltoztak a beszélgetések hangsúlyai. Felváltotta az őszinte, magyaros károgást az őszintétlen magyaros dicsekvés. 

"Gyááá. Kétezer euró alatt meg se mozdulok. Mit akar ez?"

- szakács kollégám egy állásajánlat kibeszélése közben. Arra gondoltam ekkor néma, bármit leplezni képes recepciós-mosolyom mögül, hogy TE MIT AKARSZ? Tíz perce beszéltük négyszemközt, hogy itt nettó ezerhatszázért dolgozol fél éve! ...bár a belém vetett bizalmat azt mondjuk köszönöm.

"Most nem akarok dicsekedni, de nekem két autóm volt ám. ...néha a BMW-t vittem, néha a Szuzukit."

- Pedig éppen azt csinálod Kovács NekedCsak Nikicaa: dicsekedsz.

"Mi? Ennyiér'? Ennyit két éve kerestem. Bolondok ezek?"

- nevetett hitetlenkedve Rác Huán Migel a szobalányok fizetésén. A vicc pedig nem a szobalányok fizetése volt, hanem az, hogy a hivatalos hirdetés szerint, amit az interneten amúgy bárki még ma is szabadon megtekinthet, a pincér és a szobalány fizetése EGYFORMA. Azonos összegű. Ugyanolyan. 

Ezeknek a hatalmas kis hazugságoknak egyébként percek alatt elejét lehet venni, ha az ember tudja használni a gugült (góglét). Ausztriában ugyanis az a jó szokás dívik, hogy a meghirdetett bármilyen, ismétlem, bármilyen pozíciókhoz a fizetés pontos összegét is kiírják. Így eleve csak az pályázik meg egy állást, akinek a mocskos anyagiak is megfelelnek. Ez mondjuk elég felszabadító a hazai titokzatos "Fix, versenyképes fizetés"-hez, meg az igazán nagyvonalú "Bérezés megegyezés szerint"-hez képest. 

Fordítom, magyarról magyarra:

Visszatérve az Ausztriában dolgozó magyarokhoz, még mindig nem értem a kényszeres, hazudozva dicsekvés és dicsekedve hazudozás hátterét. Csak ötleteim vannak.

Mielőtt megtaláltam a saját külföldi állásomat, számos hozzám hasonló magyarokat tömörítő Facebook-csoportba léptem be, hogy informálódjak - mint utólag rájöttem -, szívszélütést kapjak. Sokkoló, hogy a tagok nagyjából hetvenöt százaléka masszívan nem tud helyesen írni, nem igazán beszéli a német nyelvet, nincs semmilyen (magas) végzettsége - de ugyancsak "kétezer euró alatt meg se mozdul". Ha bármikor fojtogatni kezdene az önbizalomhiány, vagy megsemmisítően butának és értéktelennek érezném magam egy szakdolgozati konzultáció után, visszatérek egy ilyen csoport kommentjei közé, és magamba szívom az önbizalmat.

A kép saját. Életem első borravalóját ábrázolja.

Fehér Nagyezsda

Írtam már arról, hogy kerültem magyar bölcsészként az osztrák vendéglátásba. Arról is, milyen kommunikációs és nyelvi kincsekkel találkoztam munka közben. (Komolyan mondom Móni... doktori értekezésért kiáltó jelenségek. De mindesztensz egy cikkért az Élet és Irodalomban.) Most távozásom egyik nyomós okáról írnék. ACHTUNG! Különösen átlagos történet következik, bárkivel előfordulhat. Kitúrtak ugyanis. Magyarosan, nőiesen.

Kezdjük a nyers valósággal: nem vagyok egy szép lány. A szüleim persze szépnek tartanak, ez a dolguk, a miattuk kialakult önbizalom huszonkét évig kitartott. Szentül hittem, hogy szép vagyok, aztán egy nap tükörbe néztem és hát megláttam, hogy hát nem. Szóval Hölgyeim, ha egy nap kollégák leszünk, nem kell félnetek, hogy ellopom tőletek a "céges jónő" illetve a "legszebb nő a munkahelyen" címeket. Én csak úgy vagyok. A szimpatikus, aranyos, de inkább csúnyácska lány. 

Rövid osztrák pályafutásom alatt valakiben mégis komoly félelmeket ébresztettem.

Olyan komoly félelmeket, hogy munkaviszonyom első hetében egy ilyen bejegyzés kívánkozott ki belőlem onlájn naplóm "hasábjaira": 

"Ismeritek azt a viccet, amikor a magyar munkaerőpiac krémjével találkoztok az osztrák vendéglátásban és ennek a rétegnek a meglepően magas intelligenciája egészen bizarr munkahelyi konfliktusokhoz vezet? Én tegnaptól fogva ismerem. Adott egy magyar főszakács, akinek pontosan csak annyira tetszem, hogy minden nap udvaroljon. Adott egy magyar pincérlány, aki - ahogy a főszakácstól tudom! - a hátam mögött (!) kiselőadást tart a személyzet többi, 80%-ban magyar tagjának arról, hogy "ez meg csak most jött ide a recepcióra, de má' rázza itten mindenkinek a picsáját". Az "ez" történetesen én lennék. Úgy tűnik, hogy még a "picsámat" is rázom "itten", csak egész eddigi életemben nem tudtam róla. Kérdőre vonván a pincérlányt azt kellett hallanom, hogy a főszakács nemes egyszerűséggel hazudott, mert hobbija a "szarkavarás". Kérdőre vonván a főszakácsot azt kellett hallanom, hogy természetesen a pincérlány hazudott, mert hobbija a "szarkavarás". Ezt az egészet pedig a teljes konyhán át, üvöltve, vacsoraidőben. Ungarische Abend volt amúgy, tematikus ételekkel, vargabéles, gulyás, töltött paprika... Borsodi pincérlány, borsodi főszakács, budapesti recepciós."

Kolléganőm, a harminckét éves diósgyőri Kovács NekedCsak Nikicaa a továbbiakban is nehezen viselte a jelenlétemet. A dolgok akkor váltak kritikussá, amikor szerelmével, a szintén a hotelben dolgozó huszonnégy éves Rác Huán Migellel szemmel láthatóan jó csapatnak bizonyultunk. Ha sok vendég volt, ha kevés, ha ünnep volt, ha konferencia, mi voltunk a majdnem tökéletes recepciós-pincér/bárpultos kombó. Mindenki figyelmét felhívom, megszakítva az általában ironikus narratívát, hogy ez egy munkakapcsolat volt, semmi több. Ez olyannyira magától értetődő volt mindenki számára, amennyire Nikicaa számára érthetetlen.

Huán Migellel közös munkanapjainkon a nyolcórás műszak alatt minimum háromszor feltűnt és ellenőrizte, nem-e csábítottam-e el-e majdnem-híres-focista szerelmét. Én, a budapesti bölcsészbipanc. Munkába állásom napjától kezdve indokolatlanul kicsípte magát szabadnapjain is, és úgy lejtett végig a recepción. Kivasalta lila haját, felkente pink rúzsát, villogtatta műkörmeit, tetovált szemöldökét, ragasztott pilláit. Felöltötte minden Wish-ről rendelt, műszálas, egzotikus ruhaneműjét, melyek szabadon hagyták mély jelentéssel bíró börtöntetkóit is. Ilyenkor nem hagyta ki azt sem, hogy minden vendéggel flörtöljön, akinek vélhetően pénisze van. Én ezt egyszerűen csak nem értettem. (Illetve igen, értem, de ez itt most nem a PszichoForYou, úgyhogy nem fejhetem ki.)

Egy ártatlan, Fejjerábend utáni személyzeti sörözgetés alkalmával, amikor Nikicáánál több alkohol szívódott fel a kelleténél, kidőlt a liszt, elgurult a gyógyszer, und zó vájter. Rám nézett és kontextusba egyáltalán nem illően böffentett:

"Most mommeg őszintén: teccik neked Huán Migel?!"

A mellettem ülő Huán Migel céklavörös lett, én pedig csak simán félrenyeltem a meglepettségtől és a nevetni akarástól. Megfagyott a levegő. Már láttam a szemem előtt a Facebook-fídemen lefolyó 24.hu-s szalagcímet: "A borsodi pincérlány szerelmének elszeretésétől felbőszülvén megpróbálta kikaparni a budapesti recepcióslány szemét". Az Indexes szalagcímet: "Szeretett bloggerünket támadás érte Stájerországban". A 444.hu-s szalagcímet: "Magyar cicaharc sógorainknál - sajnos iszap nélkül". A 888.hu-s szalagcímet: "Két fiatal magyar nőt elkapott a kalandvágy, és már most, külföldön is azon vitáznak, kitől szüljenek gyereket a hazatérés után". A WMN -szalagcímeket: "Nyílt levél egy borsodi pincérlányhoz". A Qbit-os szalagcímet: "Mi jelent osztrák-magyar recepciósnak lenni?" A Mércés szalagcímet: "A magyar kikerázottság nyugat-európai következményeinek látlelete".

Végül azzal vágtam ki magam a helyzetből, amivel egyébként a teljes társaságnál kivertem a biztosítékot: Bár nagyon csinos, kedves fiú Huán Migel, 1.) nem tetszenek a focisták 2.) azok sem, akik rájuk szeretnének hasonlítani 3.) koravén vagyok, minimum tizenöt évvel idősebb férfit keresek 4.) ha lehet, bölcsészt.

Nikicaa nem lett nyugodtabb, de megosztotta velem az élet egyik nagy igazságát, amit nem tudtam előtte: De hisze' a bölcsészeknek se BMW-jük, se semmijük, éhen fogunk halni, és még szemüvegesek is, hogyan néz az ki...

Hisztirohamai a továbbiakban sem ritkultak, Huán Migel szekunder szégyene sem zavarta. Miután megtudtam, hogy a téli szezonban is ők lesznek a szörviszkraft, eldöntöttem, hogy felmondok. Egy életem van és nem szeretnék a stressztől meghalni. Van még osztrák hotel a világon, én pedig okos vagyok, talpraesett, lelkes - és ha kellőképpen kikerázom magam, még felháborítóan szép is.

Ezek szerint.

A kép saját. Bad Ausseeben fotóztam egy népviselet-üzletben. Az egész város egy nagy népviselet-üzlet. 

Fehér Nagyezsda

Stájer kiruccanásom másik oka a pénzügyi problémáim mellett az volt, hogy gyakorolhassam végre a német nyelvet. Egy bécsi ügyvédi iroda recepciójára is kerülhettem volna, de ott értelem szerűen nem ajánlottak szállást a pozíció mellé. Mivel kis túlzással egy vasam sem maradt, amikor Ausztria felé vettem az irányt, ki kellett húznom olyanokat a divatos szóval élve to-do-listámról (tudúú-lista), mint a 'bécsi albérlet kéthavi  kauciójának és egyhavi bérleti díjának kifizetése'... Ezért is döntöttem a stájer vendéglátós verzió mellett, önmagam Provident gyorskölcsönbe verése helyett. 

A nagyvárosi munkalehetőséget fájó szívvel hagytam elúszni. Úgy, ahogy 5 éves - még mindig folyamatban lévő - egyetemi pályafutásom alatt az összes külföldi ösztöndíj lehetőségét is.

Tudom, hogy az "ösztöndíj" szóról arra asszociálunk, hogy valahonnan a mi ölünkbe pottyan majd pénz - illetve valamilyen hasznos és/vagy jó dolognak a költsége -, de a valóságban ez azért nem teljesen így néz ki. Egy: nem kevés (munka)órát kell befektetni abba, hogy az ember elintézze a külföldi ösztöndíjra való jelentkezését. Papírok, papírok, papírok és persze papírok kellenek hozzá, amelyeknek a kiállítása, beszerzése nem csak rajtunk, gyors, összeszedett és pedáns hallgatókon múlik. Költői kérdés: ha az ember tanul, a szabadidejében pedig izé, mondjuk ki, dolgozik, akkor mikor ér erre rá? 

Kettő: kell, hogy legyen saját tartalékunk, ha egy ilyen utat forgatunk a fejünkben. Az ígért összegek ugyanis nem fedeznek minden költséget, amivel számolnunk kell - és nem is biztos, hogy időben a számlánkra kerülnek. Hallottam már elég rémtörténetet arról, hogy bizonyos művészettörténet szakos hallgatótársaim Erasmus-manija nem érkezett meg, csak a félév végén, addig viszont konkrétan enni sem volt pénzük. A római Páblók és Bellák kellett meghívják őket a napi betevő pásztára. Kösz nem. Szóval ez a külföldi ösztöndíjasdi sem a magamfajták sportja. 

Nem baj. Nekünk itt az osztrák vendéglátás, szegényéknek ez is megteszi külföldi ösztöndíj helyett. Számolni kell viszont azzal, hogy erős dialektusok között fogjuk élni az életünket pár hónapig. Tehát ha van is lehetőségünk a német gyakorlására, az nem egészen az a német lesz, amit egy Goethe nyelvvizsgán követelnek majd. A semminél viszont határozottan jobb. 

Vannak egyébként kiskapuk az elitnek tűnéshez. Hazudhatjuk később azt, hogy "nyelvjárásokat gyűjtöttünk" (ezt egy igazi áppör klássz csoporttársamtól lestem el még alapszakon). Vagy azt, hogy "nyelvészeti kutatásunk témája a salzkammerguti dialektus kávéfőzeti aspektusa", hamarosan publikálásra kerül a cikkünk a Replikában. Tudjátok, azt hiszem Elte Bétékás és szakkollégista múltam kényszerít állandóan ilyen kiskapuk keresésére. (Mindenki küzd a múltja démonaival: az én démonom azt mantrázza, hogy amíg nem doktorálok le, nem vagyok ember. Hiába mondom neki, hogy a doktori ösztöndíj 140 ezer forint havonta, nem érti.)

Amikor BME-s digitális bölcsész lettem feltűnt, hogy itt nem az a menő, ami a Bétékán volt: kurdul, meg mongolul, meg héberül tanulni... Itt plötzlich a német lett a menő. A német kurzusokra pár órával a jelentkezés megnyitása után már nem lehet beférni, és minden kis leendő menedzser németül írogat az idővonalán. Ezek az eszes, gyakorlatias fiatalok tudnak valamit. Biztos olvasnak néha ők is (szépirodalmat) ezt meg azt, de inkább számolnak. Háromszázharminc forint per euróval. Ilyen jól teljesítünk. 

Szóval mostantól inkább BME-s leszek, mint Bétékás és azt fogom mondani: bármennyire is belépő szintű a dolog - valahol el kell kezdeni és mindenki úgy kezdi el, ahogy tudja - egész jó, hogy most itt vagyok. 

Különben is. Egy bécsi/berlini kampuszon ilyen mesés nyelvtani képződményekkel aligha találkozhattam volna. Két magyar kollégám követte el ezeket a kincseket, szerintem nagy találékonyságról árulkodnak. 

Heute ich wie Popej. Tehát: Ma én, mint Popej. Amit jelenteni akart: Izomlázam lesz (a karomban). 

Aber nur eine. Tehát: De csak egy. Amit jelenteni akart: De csak az egyik karomban. (Az étterem szőnyegének kipucolása után hangzott el ez a római körmondat.) 

Flórián war hoche Temperatur. Tehát: Flórián volt magas hőmérséklet. (Igen, kollégám 'Temperatur' -t, azaz hőmérsékletet mondott temperamentum helyett, de ez mindegy is, nekem átjött. ) Amit jelenteni akart: Flórián egy temperamentumos ember volt. 

Cap-carap. Tehát: Cap-carap. Amit jelenteni akart: Lopni. 

Zahlen? Mit cash? Tehát: Fizetni? Cash-el? Amit jelenteni akart: Fizetni szeretne? Készpénzzel? 

Meine tü-tűt ist okey, aber nur viel Kilometer. Tehát: Okés a tü-tűtöm, csak sok kilométer. Amit jelenteni akart: Rendben van az autóm, csak sok benne a kilométer. 

Zovizó. A legfontosabb. Rájöttem: a körülöttem dolgozó magyarok ezzel a szóval próbálják felülírni az összes nyelvtani és nyelvhelyességi hibájukat, amelyeket egyesek esetében öt-hat év osztrák munkaviszony során sem sikerült lefaragni. Mindenhova beékelik. Oda is, ahova nem kell, és így már se igeidőket, se módokat, se passzív szerkezeteket, se bármilyen nemű ragozást (!) nem kell használniuk, ők "perfektül tudnak németül". Pont, mint anno a szülőfalum végén visszhangzó önvallomások. (Én is a falu végén laktam, onnan tudom csak ezt, de én nem hazudtam sose nem valótlant a nyelvtudásomról Maunika...)

A címben szereplő idézetet amúgy a nagymamám követte el, gondoltam megörökítem. Petruska megzenésített nemrég egy Grecsó verset, amiben van egy olyan sor, hogy "Mit jelent az a szó, hogy cunájt?". Amikor elhangzott ez a tünemény egy koncerten, az összes limonádét kortyoló értelmiségi meghatottan nézett egymásra, bólogattak a fekete keretes hipszter-szemüvegek: "Hm... Az otthon kék ege. A vidék illata. Generációs különbségek. Rohanó világunk... Ez a Grecsó egy igazi géniusz." Mivel mami még a Grecsó-Petruska dal előtt mondta a fenti (most már) idézetet, gondoltam, nem hagyhatom ki a lehetőséget. Meg kell mutatnom a Magvető Kiadónak, hogy mit tudok, hátha olvassák most ezt. 

 "Roppan a panír, a zsír alján égett hordalék.  

A boldogság ülepedő élesztőszaga.   

Mit jelent az a szó, hogy cunájt? 

Miféle szilánkok vagyok, mennyi múltmaradék?"

A kép saját. 

Fehér Nagyezsda

Egy magazin nemrég pályázatot hirdetett. Édesanyánkkal kapcsolatos kedvenc, meghatározó pillanatot kellett megírni. Rögtön megsértettem a kritériumokat, ahogy alkotni kezdtem, hiszen nekem nincs ilyenem. Anyukám nem egy-egy pillanat számomra. Anyukám folytonosság. 

Anyukám a legkedvesebb és leggyakoribb hang a telefon túlsó végén. Fogadott és nem fogadott, kimenő és bejövő hívások tömkelege. Változó témák, azonos lezárás: „... legyen szép napod, szeretlek!” Én meg mindig igyekszem, pedig néha reménytelennek tűnik, hogy találjak valami szépet a napomban. Viszontszeretnem őt legalább könnyű, kivéve akkor, amikor nehéz, mert a szeretetnek súlya is van ám. 

Anyukám vonatjegyek állandó célállomása, hazatérés. Integetés az utca végéből, ha ismét indulni kell. Persze mostanában egyre jobban kitakarnak minket azok az istenverte tuják. Ez lehet az élet rendje: az ember örökké csak integetne az anyjának búcsúzáskor, de egy tuja megakadályozza. Fel kell nőni... most már komolyan. 

Anyukám régi terv, hogy összecsomagolunk és elmegyünk valahova messze, nem törődve senkivel. Ki tudja, hova mennénk és mit csinálnánk ott, nem is fontos. A közös utazás lenne a lényeg, együtt döcögni a buszon, ahogy húsz éve is. 

Anyukám meleg, puha kéz a homlokomon, ha lázam van. Mintha lázmérő nélkül is tudta volna, hány fokos a testem. Amióta egyedül betegszem és gyógyulok meg, húsleveséért és teájáért imádkozom két lélekvesztett, budapesti orrfújás között.Tőle távol csak a gyömbér rágcsálása marad, ennyit tudok "megfőzni" magamnak, ha elhagy az erőm. 

Anyukám négy éven keresztüli, fél hatkor megszólaló ébresztő. Egyszer sem késtem el a gimiből, csak szólok. Ez teljesítmény. 

Anyukám bizonyosság, hogy a kételyeim és kishitűségem ellenére képes leszek arra a sokadik valamire, amire szerintem nem vagyok képes.

Anyukám kis túlzással megszámlálhatatlan mennyiségű Ménesi út 11-13.-ba küldött levél feladója. Akkoriban kezdődött (sajnos mostanában is jellemző rám), hogy néha elfelejtettem, ki vagyok. A kézírását látva, megérintve mindig kicsit közelebb kerültem a megoldáshoz. 

Anyukám több, mint tizenkét évnyi hol szebben, hol esetlenebbül, de mindig nagy gonddal, kifejezetten számomra becsomagolt tízórai. Én nem holmi boltban előállított, anonim szemetet ettem iskolás koromban. És nem felejtem a sárgarépás, sajtos rántottát sem, amit akkor készített nekem, amikor először mentem a gyárba dolgozni - fő a fehérje- és rostbevitel. 

Anyukám a még érintetlen, barna hajamat mosó, öblítő, fésülő, befonó kéz. Bárányhimlő viszketését enyhítő cinkes rázó. Anyukám az, aki kiskamasz koromban elmagyarázta, hogy ez bizony mostantól minden hónapban meg fog jönni. Anyukám szépen kikészített ünneplő ruha, szavalóversenyek, iskolai előadások nélkülözhetetlen öltöztetője. 

Anyukám mosott ruha illata, radiátoron száradó, kissé még nyirkos, de tiszta törölköző.

Anyukám az, aki mindig ugyanúgy örült a vadvirágcsokroknak. Akkor is, ha csúnyácskára sikerültek.

Anyukám őszi reggel: fűtetlen ház kisszobájában hangos kattanással bekapcsolódó hősugárzó, rajta a zoknijaim – sosem hagyta, hogy fázzak.

Anyukám gesztenyebarna hajtő, amit szőkére festek, mindig szerettem vele pepecselni. Anyukám gesztenyebarna hajtőbe vegyülő ősz hajszál, az első kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy az idő - sajnos vagy hála az égnek, de - telik.

Anyukám változás is. Mindig levet magáról valamit, hogy olyat vehessen fel, ami inkább előre visz, mint visszatart. Próbálom utánozni, de nehezebb, mint gondoltam. Életre szóló házi feladat. 

A kép saját. 

Fehér Nagyezsda 

Mindenkinek megvannak a maga perverziói. Az egyik volt munkatársam például napi szinten bújja az albérletes Facebook-csoportokat, pedig már évek óta biztos a lakhatása. Én meg szeretek álláshirdetéseket vizsgálni csak úgy. Mindig lehet belőlük tanulni valamit! 

1.) Ha mindenféle emojikkal - kutyafejecske, dollárka, zsák pénzecske, bokszkesztyűcske, ilyen fejecske, olyan fejecske, stb. - helyettesítesz bizonyos szavakat a kiírásodban, attól fiatalosnak tűnsz majd. "Fiatalos csapat, versenyképe..." Meg persze komolyan is fog venni mindenki. Főleg azok a komoly jelentkezők, akik mind a harminc komoly kikötésednek komolyan megfelelnek. Imponálni fog nekik, hogy ilyen kimagasló szosöl kompetenciáid vannak és úgy fellelkesülnek, hogy félpénzért is vállalják a melót. (Nem.)

2.) Ha MLM-mel foglalkozol, akkor nyugodtan álcázhatod "Marketing/Sales tevékenységnek" azt a valamicsodát, amit a leendő kollégádnak művelnie kell. X ember jelentkezni is fog a hirdetésedre, mert nem tudja, hogy a homályos, szűkszavú megfogalmazás eltakarni hivatott valamit. Mert nem bűzlik neki, hogy heti húsz órára négyszáz nettót ajánlasz, meg rugalmas munkaidőt és impozáns irodát - mindehhez pedig semmilyen végzettség, tapasztalat, nyelvtudás, szupererő nem szükségeltetik, csak az, hogy "Akarj tanulni!", "Merj nagyot álmodni!", "Szeress beszélni az emberekkel!". Aha. Try me bitch.

3.) A napi nyolc órában végzendő folyamatos CRM-ben kattintgatás/hideg, meleg, langyos telefonálás érdekes, színes, "szakmai kihívásokkal teli" feladattá varázsolódik, ha Újlipiben van az iroda. Most már, hogy ezt tudom, bánhatom azt a Senior Körömreszelészeti Manager pozíciót, amit visszautasítottam Újlipiben, mert úgy gondoltam, hogy unatkoznék benne. Én kis buta. 

4.) A legjobb kétségtelenül a céges kutya jelensége. Legelőször azt hiszem a kreatív ügynökségeknél vettem észre a céges akármicsodák párhuzamos univerzumának létezését. Mára pedig mindenhova kerítettek minimum egy jól marketingelt négylábút, ahol nem akarnak rendesen fizetni. Kezdjük azzal, hogy a "küldd el nekünk fizetési igényed"- szerű felhívások valójában nem felhívások. (De jól hangzanak persze.) Ugyanolyanok, mint a "Mit tudunk nyújtani neked? Versenyképes fizetést!" - frázis. Utóbbi esetben a cég mond egy összeget és vagy jó a pályázónak vagy nem - előbbi esetben pedig az lesz a szerencsés kiválasztott, aki a legócsóbbér' vállalja a munkát. A matekkal tehát alapvetően és konstans problémák vannak. 

Jó hír, hogy meg lehet oldani ezt a hibádzó matekot (tisztességes) zsebbenyúlás nélkül is, pusztán szavakkal. A recept: minden egyébként is adott dolgot - pingpongasztal, munkatársak kutyái, kávéfőző, konyha, terasz, WC-papír, pár alma a konyhában AKA "céges gyümölcsnapok" - luxusként, extraként kell becsomagolni. Így az új alkalmazott nem fog hőbörögni a magasabb bérért, hanem egyenesen hálás lesz új munkahelyének, hogy ilyen magas színvonalon élhet. ("Kutya... gyümölcs... pingpongasztal... Hm.")

Belegondoltam, működőképes ez a felépítmény. Elvégre megfoghatom a céges kutyát és odaadhatom a főbérlőnek, hogy tessék, a fizetésemből nem telik bérleti díjra, de nézze meg milyen édes ez az állat és a simogatása oldja a stresszt, meg nem utolsó sorban le is lehet vele fényképezkedni. Vagy foghatom a céges gyümölcsnap maradékait és bevihetem a két kivit és a maréknyi gojibogyót a Vodafone-ba, hogy ebben a hónapban így egyenlítem ki a számlámat, trendi és egészséges, örüljenek neki. Vagy - ez a legígéretesebb - elvihetem a céges jógaoktatót a TESCO-ba pénz helyett. Nem kell majd sokáig győzködni Kasszás Mancit. Be fogja látni: egy jóképű, szolidan izmos, hajlékony, jó állóképességű koraharmincas jógaoktató jobb, mintha kifizetném annak az árát, ami a kosaramban van. Elég vele reggel negyven perc mozgás és délig tartó lendületet ad (mi csak Belvita Jóreggeltnek becézzük emiatt), az egész cég alátámaszthatja ezt, mindig nagyon várjuk a kedd reggeleket! 

 A kép saját. 

 Fehér Nagyezsda

Egy rövid jelenetet hoztam nektek mára, aminek egy vígjátékban lenne a helye - legalábbis azok szerint, akiknek eddig elmeséltem.

Elöljáróban tudni kell rólam, hogy gondolkodom a párkapcsolatok anyagi vonatkozásairól valahogy. Azt vallom, hogy egyetlen férfinek (volt) kötelessége eltartani engem, gondoskodni rólam, vagy segíteni pénzzel, ez a férfi pedig az apukám. 

Tehát: nem költözöm a pasimhoz ingyér'/kedvezményes áron, hogy az így spórolt pénzből Mekbúkot/Ájpedprót/táskát/cipőt/Insta-menedzser-tanfolyamot vehessek, a jövőmet építsem. Ha el akarok utazni valahova, megveszem a jegyet és elutazom, nem a pasim "visz el" (lásd: "Kicsimmel Horvátba'/Németbe'/Lupa bícsbe'/ablakba'/stb."). Ha szükségem van valamire, a saját pénzemből veszem meg, a pasim nem "ad bele, mer' hiszen annyira szeret". Ha annyira szeret a pasim, mutassa ki úgy, hogy megölel, a szemembe néz és elmondja ezt nekem. Röviden, tömören: a bankszámlám a sajátom, az anyagi nehézségeim a sajátjaim, úgy, ahogy a megoldásaik is. Mielőtt bárki szomorú lenne, számoljon el tízig és lépjen hátra két lépést: egy húszas évei elején járó akárki vagyok, kisebb-nagyobb problémákkal. Senki nem halt még bele ebbe az állapotba egyébként - aki igen, az tegye fel a kezét! 

Fenti meggyőződésemből kifolyólag csupán két dolgot nézek meg egy férfiben: a külsejét és a belsejét (máj, tüdő, stb.). Az olyan dolgok, mint az impozáns kocsi, impozáns lakás, impozáns fizetés, impozáns pozíció, négyoldalas szakmai életrajz nem érdekelnek.

Világnézetemmel volt kedvesem is tökéletesen tisztában volt. Szakításunk decemberben mégis érdekesre sikerült. Rövidre szerettem volna zárni. Tudtam, hogy fájdalommentes nem lehet, de legalább a kígyót-békát kiabálást szerettem volna elkerülni. Egy áttanult nap után bemenekültünk a hideg elől egy KFC-be. Nem ettünk semmit, csak leültünk egymással szemben. A szemünk és az orrunk piros volt, pontosan olyan piros, mint a gyorséttermekben szakító fiatal párok szeme-orra. 

Hangot adtam neki, hogy mélyen lesújt, hogy így megcsalt minket az élet. Hogy a kezdeti, három könnyed dologban való kiköpött hasonlóságunk nem váltja ki a később napvilágot látott súlyos tíz dolgot, amiben teljesen különbözünk. Elmondtam, hogy hiányozni fog és mindig hálás leszek a közös tapasztalatokért, több lettem tőlük.

Ezután következett a volt kedvesem. Rám förmedt, hogy az egész az én hibám, annyit dolgoztam és tanultam, hogy nem volt időnk összecsiszolódni. Most pocsékba ment fél éve, kezdheti elölről, szörnyű nagy meló lesz, mert a többi nő mind hülye, ugye tudom.

Empatikusan tudattam vele, hogy nincs az a mennyiségű idő, ami minket összecsiszolhat, ez már bebizonyosodott. 

Aszonta dehogynem. Meg, hogy egyedül fogok meghalni, mert olyan makacs vagyok, hogy nem engedtem, hogy eltartson és inkább dolgoztam.

Finoman megállítottam, hogy jól tudja, mi a véleményem az egyetemista lányok eltartásáról. 

Végezetül az asztalra csapott, hogy akkor vehettem volna fel diákhitelt, csak egy milliót, az nem is olyan sok! 

A velünk merőlegesen helyet foglaló srác szájában megállt a Classic Twister-falat, szemei kikerekedtek. Az én fejemben pedig csak egy dolog visszhangzott egyre hangosabban:

NIGGA WHAAAAAT?! 

 A felső kép saját. 

Fehér Nagyezsda 

Igen. Ez történt. Egy napfényes, ám annál hidegebb pénteki napon, január 11-én. Még mindig látom magam kívülről, ahol nagykabátban ülök a Blahai Mekiben, kólát döntök magamba - már úgyis mindegy - nézem az ablakon át a sok - bizonyára - stabil anyagi hátterű embert és ráfagy az arcomra az a kifejezés, ami az istenverte emberek arcára rászokni fagyott. (Nem, ez nem egy összeomlós írás lesz, csak a bevezetést akartam drámaira.)

Az összeomlós tartalmakért különben is a slammerek a felelősek. (Egy átlagos slam poetry esten tíz fellépőből minimum négy suicid hajlamú volt tini korában és azóta erről ír szövegeket. A pátosz kedvéért kötelezően megspékelik a rímeiket pár "szedd össze magad a kurva életbe"-vel, amin a hallgatóság rendre elérzékenyül és maximális pontot ad a pocsék szövegekre is. Hiszen amiben csúnya szó van, azt komolyan kell venni. Passzamek. Gondosan megalapozott társadalomkritikát is tesznek a performanszokba: azt, hogy O1G.) Hát ki vagyok én hozzájuk képest, hogy csak úgy összeomoljak textuálisan, figyelmet követelve. Szóval inkább a túlélésről fogok írni. Ne legyen rá szükségetek, de álljon itt pár tapasztalatom...

Az előzmények: A fent említett napon telt le a felmondási időm az egyik munkahelyemen. Tudatos döntés volt, valójában a nap első felében ünnepeltem. A második felében azonban beborult az ég. Elszálltak a pillangók. Jött a mentőautó. A másik munkahelyemen ugyanis rossz hírrel fogadtak. A szokásos heti vizitre érkeztem, ami után közölte velem a felettesem, hogy a továbbiakban nem tudunk együtt dolgozni. Februártól viszollátásra. Tulajváltás és gazdasági átszervezés volt a cégnél - valakinek kellett a pozícióm. Azt sem tudják egyelőre, ki az illető, de nem tehetnek semmit. 

Úgy éreztem magam, mint a fehér majmos mém fizikai megtestesülése.

1.) Jöjjön, aminek jönnie kell, avagy kerüljetek idegállapotba! 

Első körben engedjétek ki a dühötöket. Vegyetek valami szemét ételt, tömjétek magatokba, hívjátok fel anyátokat, írjatok Messengeren a legjobb barátotoknak és mondjátok el nekik, hogy nem tudjátok, ki az a seggnyaló, protekciós köcsög, aki kitúrt titeket a helyetekről, de ha megtudjátok, felhívjátok őt is és azt fogjátok képzelni, hogy Liam Neeson vagytok az Elrabolvából. Természetes emberi reakció.

2.) Vegyetek zsebkendőt! 

Sírjatok egy kicsit. Szerettétek ezt a munkahelyet. A feladatokat, a munkatársakat megszoktátok, beépültek a napi rutinotokba, sőt formálták azt. Formáltak titeket is. Sok jó és sok nehéz dolgon mentetek keresztül együtt. Lassan az identitásotok fontos részét képezte ez a munkahely. Szerettetek felvágni vele néha. Szerelmek jöttek, szerelmek mentek, de a munkahely maradt. Most meg egyik pillanatról a másikra nincs. Érezzétek át, hogy milyen nagy az univerzum: bár az ember csodás lény és közel sem akarat nélküli bábú, van, amire nincs ráhatása, ami fölött nincs kontrollja. Fuck.

3.) Élvezzétek a másállapotot! 

Miután kidühöngtem és kisírtam magam, rájöttem, hogy szinte sosem volt még ennyi szabadidőm. Se egyetem - vizsgaidőszak volt  - se munkahely. Ültem a szobámban, örültem a meleg zoknimnak, olvastam és írtam. Esküszöm, néha még gonoszul nevettem is a paplanomba, hogy milyen rossz lehet mindenki másnak, aki nem annyira súlytalan, mint én. Persze három napnál nem bírtam tovább.

4.) Ne essetek kétségbe! 

Számoljátok ki, meddig elegendő a tartalékotok. (Valameddig biztosan.) Így elkerülhető a néhány napig folyamatosan tartó szívrohamokkal tarkított kvázi idegösszeomlás, amelyet többek között az egzisztenciális  megsemmisüléstől való magyar rettegés táplál. Fontos, hogy ne gondoljatok az ismerőseitekre, akiknek elromlott az élete és ugyanolyan színű hajuk volt, mint nektek... a családtagjaitokra se gondoljatok, akik tíz évvel ezelőtt délután kettő óra húsz perckor hoztak egy rossz döntést és a mai napig szenvednek miatta... Egyszerűen csak ne kombináljatok. Az embereknek megvan a saját sztorijuk és nektek is a tiétek. 

 5.) Hallgassatok inspiráló zenét! 

Magyar vagy külföldi előadók, többnyire rap vagy pop műfajba sorolható, keménykedős dalait ajánlom. Ezen dalok szövegei vagy arról szólnak, hogy mennyire lentről indult az előadó és milyen gazdag mára - vagy egyszerűen csak arról, hogy milyen gazdag mára. "Forog a pénzem, kinyílnak a boltok. Millio-milliomos. Millio-milliomooos." Én mondom, erre írjatok új önéletrajzot. Nekem most Ariana Grande 7 Rings című műalkotása a kedvencem. Csak elindítom és azt képzelem, hogy én vagyok a budafoki Ariana. Nem, nem azt, hogy én is japánul tetováltattam a kezemre, amikor nem is tudok japánul és a végeredmény azt jelentette, hogy "kis faszéngrill" hanem, hogy gazdag vagyok. Fogok készíteni nektek egy gazdag zene válogatást, úgy gondolom, tökéletesen illik a blog témájához. 

A Parlamentet ábrázoló fotó saját.

Fehér Nagyezsda

Jó dolog home office-ban dolgozni, meg elfoglalt, tervekkel teli embernek lenni is. Csak néha egy csöppet hosszúra sikerülhetnek az éjszakák, mint például ma is...

Nem fogom erősíteni azok táborát, akik hajnali egykor büszkén posztolnak csúf, kimerült macskás, vicces (?... Nem.) mémeket, hogy ők biza még most is dolgoznak, mert ők ennyire fontos emberek. Fontosságunk a világban nyilván abban mutatkozik meg, hogy mennyire vagyunk szétcsúszott életűek és - a közösségi médián keresztül nézve - elfoglaltak. Reggel is posztolni kell a kötelező kávés mémet/képet/GIF-et és ezzel tulajdonképpen azt üzenni magunkról, hogy az életünk, a munkánk, a körülöttünk lévő emberek olyan elviselhetetlenek így együtt, hogy csak kávéval lehet túlélni ezt az egészet. Ha nincs meg az a fakin' kávé(s képü)nk, nem vagyunk önmagunk. Ez van, vegye mindenki tudomásul. Influenszerek esetében szigorúan szponzorált, fotogén bögréből lehet inni a szponzorált, fotogén kávét - mezei halandók esetében egyszerűen fotogén bögréből a fotogén kávét. Sok szerető rokonlélekre találunk majd egyébként, záporozni fognak a kedvelések, mert ez a szervezett, kollektív online elcseszettség divatos. Kevesen fognak ehhez hasonlóan jót akarni és azt kommentelni, hogy:

"Hé te ott, aki folyton nyafog kávéval a kezében! Ez a te életed, a te felelősséged, a te reggeleid. Ráadásul nagy valószínűséggel a te nem is olyan rossz körülményeid. Szóval ha ennyire borzasztó felkelned, változtass! Felnőtt ember vagy."

... ja, hogy csak színjáték az egész, ne vegye ezt senki komolyan, nincs mögöttes tartalma? Ok. Encsurdigung. Akkor lehet élvezni a feed elviselhetetlen könnyűségét és cukin együtt szétcsúszottkodni a kommentszeksönben. Nem rossz dolog ez. Ahogy a gimnazista húgom szokta mondani: Elvagyunk.

Azt a tábort sem fogom erősíteni, amelyik a közösségi médiában posztolja (!), hogy egy fél napja nem posztolt, mert digitális detoxon van. Olvasta a NapiPszichó.hu-n, hogy le kell lassítani, mert megöl ez a világ, ez a mai világ, ez a mai felgyorsult, rohanó világunk az impulzusaival az interneteken, hát az ősembernek se volt okostelefonja. Mondja ezt amúgy a médiában dolgozó ember, majd eszik egy avokádót, iszik egy szmútit, jógázik egyet munka előtt, hogy produktívabb és hatékonyabb és sikeresebb legyen, arcot mos lunafofóval, ami különlegesen jól tisztít, mert színes, vibrál és app is van hozzá, ír egy napindító haikut ("Itt már mindenki Petőfi Sándor, lopják a rímet a D. Tóth Krisztától") és munkához lát. Kezében tűfilc, pasztell színű. Kinyitja tízezer forintos kézműves vegán buzsóját (BuJo, guglizzátok meg) és elkezdi megtervezni a weboldal küllemét, a szosöl felületek szosöl dizájnját, az áttűnéseket a vördpresszben. Mindent, ami azért van ezen a planétán, hogy ha valaki dolgozik rajta, azt valamilyen digitális eszközön tegye, te magasságos ég. A munka végeztével befotózza ájfonjába a tűfilccel rajzolt terveket, hogy felhőjéből könnyedén elérve ájpedjén tökéletesítse. Csak lassan. FIKA, LAGOM, IKEA (ja ez nem az, bocsi). Este olvas tíz percet papír alapú könyvből, tevékenységét fotódokumentálja, természetesen Grecsó vagy Dragomán a kiválasztott. Végül posztol magáról karikás szemes képet (amin abnormálisan tökéletes), hogy hát senki se tökéletes. 

Nekem ilyen kiforrott munkamorálom és életfilozófiám, mint a fenti kettő, még nincs. Egyelőre csak egy pár zoknim van, amiben éppen azon gondolkodom, hogy bár szép és jó ez a kényelmes élet, hogy otthonról, kötetlenül dolgozom, de most kicsit elcsúsztak a dolgok. Három napja hajnalok hajnaláig kell fent lennem, mint alapszakos egyetemista koromban, amikor ez még buli volt. Ennyire elszámoltam magam. A feladataim mennyiségét és nehézségét, az időmet, az erőmet, a koncentrálóképességemet, az egyéb teendőimet. Lehet szidni a fizikai munkát vagy a legalább egy adott helyszínhez és időponthoz kötött munkát, de tény, hogy nehezebb elrontani vele a lépést, mint ezzel a hatalmas szabadsággal. A szabadsággal és a kényelemmel is tudni kell bánni, nekem nem sikerült most.

Nem nyafogni szeretnék persze, hogy milyen rossz nekem a szép szobámból szövegírni, de a tökéletestől még nagyon-nagyon messze van a jelenlegi rutinom. Ha az első típus a Szétcsúszott dolgozó, a második a Lelassult, akkor én vagyok a Zoknis, aki a zoknijában azon töri a fejét, hogy mit csinálhatna jobban. Na meg örökké bizakodik. Nektek mi vált be egyébként az otthoni munkavégzéssel kapcsolatban?

A képek sajátok.

Fehér Nagyezsda

Na de nem azért, mert olyan rossz volt vagy olyan szomorú, hanem mert olyan szép. Az első másodpercétől az utolsóig gyönyörű ez a film. Szeretném újranézni majd. Érzem, hogy maradtak még benne teljesen meg nem értett, kincset érő részletek. Írásom dilettáns, elfogult és spoilerekkel teli. Nem vagyok filmkritikus ugyanis, csak egy Nagyezsda.

Bár még nem fogalmazódott meg explicit módon, aki jártas a blogon az tudja, hogy itt a megszokottól egy kicsit eltérő szépségfogalom érvényesül. Itt a hétköznapi, vagy átlagos jelzők nem pejoratívak, hanem éppen ellenkezőleg, pozitívak. Itt a Saját Lábon valósággal ünneplem a hétköznapi dolgokat. Én így valósítom meg az élet dicséretét na. Mindenért rajongok, ami emberi, néha nyers, esetlen, tökéletlen formájában is.

Ezt a filmet nézve mindenki úgy fogja érezni, hogy a sztori róla szól - írt pár hete egy kritika valami hasonlót. Esetemben talált!

Viszonylag hamar elsírtam magam a túlcsorduló érzelmektől. Amikor a kis Tamás szobáját beszövi egy gombolyagnyi piros fonal, és narrátorunk (a felnőtt Tamás) azon kesereg, hogy az élete részletei nagy valószínűséggel csak úgy el fognak felejtődni egy nap és se ő, se más nem fogja előtte megtalálni az értelmét. Nem is amiatt a kesergés (benyomásom szerint), hogy feltétlenül kellene nagybetűs ÉRTELEM - hanem az elfelejtődés miatt. Egy jó barátom szerint az én életem ötven százalékban abból áll, hogy nosztalgiázva kesergek valami hasonlón. (Egy másik jó barátom szerint pedig pár éve az ő vállán sírtam, hogy mi lesz, ha egyszer elfelejtem a szülői ház részleteit.)

Ezután nem volt megállás. Megtelt a szívem szeretettel és szépséggel. Mindenen elsírtam magam. Ha pedig nem, könnyezve nevettem. (Mivel a film humora hasonlít az enyémhez, dagadt a májam, hogy egy egész teremnyi ember szintén könnyezve nevet.)

Értettem a magyar kisgyereket és kamaszt, aki kipróbál ilyen sportot és olyan művészetet, és bár mindenben ügyeskedik, sosem tud kiteljesedni egyikben sem igazán. Semmiben sem találja meg, amit keres. Értettem, hogy milyen egy családban felnőni, ahol bár szeretnek és legtöbbször elfogadják a döntéseidet, sosem beszéltetek egy nyelvet ("Hecikuma.") Átéreztem, milyen szembesülni vele, hogy hiába voltunk benne teljes szívvel párkapcsolatokban, talán sosem voltunk szerelmesek még. Aztán meg azzal szembesülni, hogy a szerelem talán egy rakás "Szia!", egy Margit hídon közösen átcipelt ajtó vagy egy doboznyi levendula.

A blog témája miatt ki kell emelnem, hogy az impozáns kreatív ügynökség és az összes reklámszakmával összefüggésbe hozható tipikus karakter úgy tökéletes, ahogy van. Az inverz pipiemblémával együtt, ami azért nyerő, mert matt és letisztult... Azt hiszem nem kényszerültem még olyan feladatkörbe a munka világában, amit szégyellnem kellett volna magam előtt. De ha egyszer ennek a kapujába kerülnék, szeretném, ha hozzám is eljönnének a kisgyerekkori és kamaszkori kiadásaim, hogy jól megverjenek egy WC-ben - tudatva velem, hogy elveszítettem önmagam és rossz úton járok.

Zárásként vallomást teszek: mások életét elnézve rendet látok. Egy jól érthető mintának való megfelelést. Ami történik előre tart, logikus, kiszámítható, sikeres. A saját életemet, jelenemet is ilyennek szeretném látni, és gyengébb napjaimon ostorozom magamat és a fiatalkori énjeimet is, amiért valami egészen mást műveltek/művelnek. Nem látom a rendet, nem látom a mintának való megfelelést. Néha nem tudom merre megy pontosan ez az egész. Mégis jól érzem magam ebben a katyvaszban azt hiszem. Összeköti a kusza darabokat az a gombolyagnyi piros fonal. Ha nem is hasonlít tökéletesen semmire, ez az én történetem és így szeretem, ahogy VAN.

Nekem többek között ezt a felismerést adta a Rossz versek. Méltó utódja a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannak.

Képek: hetediksor.hu és filmtekercs.hu

Fehér Nagyezsda

Egy ideje úgymond onlájn közösséget próbálok építeni. (Kiráz a hideg ettől a mondattól, de így van.) Hiába kattintanak rám szép számmal az Indexen – örök hála a Szerkesztőknek az összes eddigi kiemelésért! -, ha a megtekintőkből nem lesznek Olvasók. Közösségre van szükség, hogy akinek egyszer már valami fontosat tudtam mondani, annak mondhassak még többször is. Ezért találhattok meg egy ideje Facebookon és Instagramon. Nemes egyszerűséggel engem, Fehér Nagyezsdát. Nem áll még olyan nagyon sok emberből ez a „közösség”, de aki benne van, annak helyén van a szíve. Ím egy példa...

Tegnap játékot indítottam Instagramon és Facebookon, a nyertesnek csokit ígértem jutalmul. Bőszen készültem az édesség postázására, a nagyszerű fiatalembertől azonban ezt a választ kaptam:

(Tudniillik, előzetesen megkérdeztem, hogy tejcsoki vagy étcsoki legyen a nyeremény.) Több se kellett nekem. Elindultam utamra és reméltem, hogy a napom során teljesítsem a nemes küldetést.

Miután találkoztam a könyvelőmmel, beszökelltem az első boltba és vettem egy szigorúan tejcsokoládé mikulást. Már csak a gyerkőcöt kellett megtalálnom. Egy dolog sajnos biztos, bár ne lenne így: bőven vannak rászoruló gyermekek Magyarországon. Azonban egy főt találni – csak egy csokimikulásom volt! – és a napi teendőim útvonalán, nehéz feladatnak tűnt.

Elmentem a Ferenciek terére, az ELTE Egyetemi Könyvtárba, mert ma az ünnep alkalmából MINDEN hallgatónak ingyenes volt a beiratkozás. Identitászavaros Béemésként berontottam az ajtón és megcselekedtem, amit megkövetelt a hardcore bölcsész haza: beiratkoztam. Kicsit újra echte bétékásnak érezhettem magam. Nosztalgiával elmorzsoltam pár könnycseppet. Abban az épületben örökké otthon leszek, igazi bázis, gyönyörű pillanatok helyszíne. Menjetek oda tanulni, ha tudtok, úgyis mindjá’ vizsgaidőszak. (#segiccség)

A Könyvtár két munkatársa jó ötletet adott, látva a tanácstalan szemeimet és az árva tejcsokoládé mikulást a kezemben – majd megismerve a bájos történetet. Azt mondták, vegyek a tejcsokoládé mikulás mellé még néhány hasznos apróságot, tegyem cipősdobozba és vigyem be a Booklineba, hiszen karácsonyi cipősdoboz gyűjtés van éppen. Mivel négytől órám volt abban a ronda E-épületben, a 7-es busszal Budára száguldottam és a Móriczon lévő Egy könyv: egy kávéba betérve meglóbáltam az időközben felturbózott mikuláscsomagomat.

Mint kiderült, nem csak jelképes a cipősdoboz dolog, hanem praktikus oka van: szállításkor védi az ajándékokat. Szóval most itthon szépen becsomagolom ezt a pár apróságot, meg persze a tejcsokoládé mikulást és holnap visszatérek a Móriczra, hogy végre célba érjen a szeretetteljes csokoládé.

Mondtam már, hogy szeretem az olvasóimat?

Remélem egyszer olyan leszek, mint Drake: forgatnak rólam egy videóklipet, amiben pénzkötegeket osztogathatok az utcán mindenkinek csak úgy. „God’s plan, god’s plan…” Egyelőre csak egy mikuláscsomagra telik. Ha tehetitek, segítsetek ti is, akár kicsi adományokkal. A kis segítség is segítség. És ne csak akkor amikor szól a dzsingl bellsz, hanem bármikor, amikor tudtok!

 (A képek sajátok.)

Fehér Nagyezsda

Ez történik, ha az ember nincs még 25, online marketinges és sűrűn van laptop a kezében: a felettese neki fogja lepasszolni a belépőjegyet, amit három napja éjszaka (valószínűleg kínjában, lázálmából felébredve és gyorsan egy megnyugtatót facebookozva) vásárolt. Nappal, józanul, tapasztalt és kompetens marketing menedzser nem tesz ilyet. A sors egyébként kegyes volt a kollégámhoz és úgy intézte, hogy dolga legyen a hétvégén - tehát ne tudjon kelljen megjelenni az eseményen. Helyette én látogattam el tegnap a Groupama Arénába...

Megvan ennek egyébként a maga faék egyszerűségű pszichológiája. Ha már megvettünk valamit, szeretnénk bebizonyítani magunknak, hogy nem vagyunk felelőtlen vásárlók, ha egyszer kinyitottuk a pénztárcánkat, hát annak jó oka volt. És nem azér' a kétezer-ötszáz forintér'.

Szinte látom, ahogy a felettesem, akinek újat mutatni nem nagyon lehet a szakmájában, győzködi magát: "Érdekes előadások lesznek... Csak így tudjuk megismerni a legújabb trendeket... Bloggerek, vloggerek és influenszerek nélkül nem marketing már a marketing... Biztosan lesz hidegtál és falatkák." (Nem láttam amúgy hidegtálat és falatkákat sehol, csak finom illatú, teszkó gazdaságos pogácsát.)

*
Ízléstelen, pink szőnyeggel "megbolondított" recepció fogadott, a pult mögött két hostessel, akiket a legkevésbé sem nevezhettem volna intelligensnek, ám cserébe szépen sminkeltek és kivasalt hajúak voltak, szóval minden meg van bocsátva. Még most is káprázik a szemem a dús, többrétegű hájlájtertől, gyönyörű volt!

A liftből kilépve a második emeleten úgy éreztem, kitágult előttem a világ. Celeb-és szelfiillat töltötte meg orrom üregét, matt ajakrúzsok legszebb őszi árnyalatai égtek a retinámba (#autumn! #autumn!) és Steiner Kristóf, házigazda dilettáns hangbeállító által fülsiketítőre hangosított beszéde visszhangzott a fülemben. Izgatottan vártam a színvonalas előadásokat, amelyekből tájékozódhatok az igényes és eredeti, hazai blogger-, vlogger-, influenszerszcéna üzleti, kulturális és társadalmi aspektusairól, folyamatban lévő diskurzusairól.

Néhol majdnem jegyzetelni kezdtem, annyira érdemesnek éreztem az elhangzott tudásfoszlányokat. Megtudtam például Pamkutyától, aki sikeres jutuber ugye, hogy hát izé, legyek mindig önmagam és akkor minden rendben lesz. Ez eddig eszembe sem jutott! Aztán megtudtam, hogy a sikeres onlájn jelenléthez sikeres onlájn jelenlétet kell produkálni. Azt is megtudtam, ki az a Tokár Tomi, most már békében halok meg. Megtudtam továbbá, hogy ha egyszer influenszer lennék, ne mondjak azé' igent minden felkérésre, mert hát Ronaldo is milyen rosszul járt azzal a furcsa japán tokaedző kanállal! Végezetül megtudtam, hogy aki nyilvánosan jótékonykodik, azt kedvelni fogják, és azt is, hogy az influenszerek instagramos tevékenységének nagy százaléka illúzió, tehát ne érezzem magam rosszul, ha nem vagyok olyan gazdag és szép, igazából senki sem az.

Ezen a ponton úgy éreztem, megtelt a fejem tudással, csupa olyan új információval, amit még nem tudtam eddig. Felálltam és lassú léptekkel elindultam a lift felé. Megcsodáltam a hajvégállapot-diagnosztizáló standot, a hipszter-művirág-koszorú-vörksopot, a fotózkodó sarkot, ahol fotózkodva a fotókon nem is látszott, hogy mennyire low budget a rendezvény a valóságban. Okos ötlet a szervezőktől. Jól ismerik a közönségüket: tudják, hogy nekik úgyis a kép a lényeg.

Fehér Nagyezsda

(Kép: thecut.com, rajta LilMiquela, a CGI-influenszer látható. Igen. CGI-influenszer.)

A depresszió – vagy nem tudom, hogy mi ez pontosan, diagnózist kérnék a most engem olvasó szakemberektől privátban! –  fura dolgokat művel az emberrel. Van, hogy egy über stresszes két hét után következő, jól megérdemelt, várva várt pihenő pokollá válik. Az az ember vagyok, akire a legnagyobb veszélyt egy kulcsra zárható szoba jelenti, amiben egyedül lehet. Bátran sétálnék egyedül éjjel a Hős utcában, (…acceccigit? Buszjegyre kell.), de az egyedül töltött hétvégéktől félek. Ha nincs éppen határidős akármicsodám, amin ügyködhetek, a mumusaim jönnek hozzám teára. Talán ezért is vállalom túl magam állandóan. Jó tűzoltás. Ha mesterfokon űzöm, tehát pénzt csinálok az eredményéből, a külvilág csak annyit lát, hogy egy boldog ember vagyok, aki éjjel-nappal divatos kreatív, értékteremtő munkáját végzi, és jól is keres vele.

A legnagyobb kereset persze az lenne, ha nem lennék elmebeteg. De mivel aprópénzben gondolkodunk, így egy sikeres pályakezdő fiatal vagyok, aki bölcsész diplomájával bölcsész területen dolgozik, és még éhen sem halt. Pirospont.

Pedig ez csak menekülés. Problémáim vannak. Dolgoznom kell a lelkemen ez biztos, nem szégyellem.

Szorgos nyaramnak, és annak köszönhetően, hogy jól forgatom a kevés kis pénzemet, összeraktam annyi pénzt, hogy egy szemeszteren keresztül dolgoznom sem kellett volna. Olyan anyagi biztonságban lehettem volna hallgató, amilyet még alapszakos koromban a szüleim sem tudtak biztosítani nekem. Végre megnyugodhattam volna, az agyam minden négyzetcentijével és a lelkem minden kiskanalával tanulni tudtam volna, ami sosem adatott meg. Nekem a tanulás szent. Nem a magolás, nem az okoskodás, a tanulás. Ez az egyik dolog az életben, ami előtt leborulok.

Azonban mára beteg elmémnek hála, olyan állapotban vagyok jelenleg, hogy jobb, ha egyáltalán nem engedem szabadon a gondolataimat. Rossz vége lenne. Magyarul, hiába van előttem a lehetőség, hogy végre tanuljak és az újabb tudás által kiteljesedjek a szakmámban, karrieremben, képtelen vagyok lépni. Egy helyben állok.

Ne értsétek félre, nem tragikus figurának akarom lefesteni magam: végzem az egyetemet és beleteszem, amit tudok, nem teljesítek rosszul; jelenleg is dolgozom egy keveset, tehát gyarapszik a megtakarított pénzem; sok értékes ember van körülöttem, akiket becsülök – de, hogy ez merre visz pontosan, őszintén nem látom még. Ami pedig – bár tudom, hogy a villanyszámla, meg a BKK-bérlet mellett eltörpül – igazi, mély vágyam és álmom, hogy író legyek egy nap, végképp reménytelennek tűnik.

Ha kikerülnék ebből az ördögi körből, tudom, hogy egy jól menő kreatív ügynökség főmuftija lennék egyszer – aki húszezresekkel törölgetné a szemét sírás közben, mert ő nem akart karriert, egyszerűen csak éhenkórász magyar szakos bölcsész akart lenni, aki ír, és publikál, és a kortárs irodalmi lapok elismerik. De ahogy Apa szokta mondani: Papa komp akart lenni és nem komp-lett. Vagy ahogy Kati nénim mondta nekem pár éve sajnálkozó arccal - amikor elújságoltam neki, hogy a magenta színű multicégnél fogok dolgozni, tehát végre nem kell az éhhaláltól félnem - „nagyon könnyű kiesni az irodalom ritmusából, és aki nem tudja mi következik a hagyományban, hogyan kell írni, azt nem fogadják be”. Most már tudom, hogy rám gondolt akkor, engem sajnált. Tudta, hogy ha elmegy az időm a diákmunkával, és nem tudok annyi Grecsót olvasni, mint a Pancsa, akkor a Pancsa fog publikálni egy éven belül, én pedig elveszek. Pancsa egyébként arra is szorított elég időt, hogy sörözzön a kortárs irodalom faszagyerekeivel. Én nem tudtam erre időt szorítani. De 23 évem eme legnagyobb szívfájdalmát, amiből sosem fogok felgyógyulni, majd megírom még pontosabban is.

Szóval se tanulni (hogy gazdag legyek, hehe), se írni (hogy boldog legyek) nem tudok. Azt hiszem az írástól félek újabban a leginkább. Annyira valódi és annyira saját dolgok kívánkoznak ki belőlem, ha nekilátok, hogy komoly munka lenne velük szembenézni. Mondjuk nem tudom, miért hiszem, hogy kacagva fogok írni a világról, magamról, és a családomról. …és miért hiszem, hogy a boldogság csupáncsak kacagás? …és miért hiszem, hogy ingyen van? Há’ mer’ hüle vagyok, azér’. (ismeretlen szerző a szülőfalumból)

A mai napom címszavakban: Meglátom, hogy Borda Réka a Műút akárkije lett. 92-es, és már a Műút akárkije. Elkéstem, 94-es vagyok és én nem vagyok a Műút senkije. Elsírom magam. Megnyugszom. Olvasok egy oldal Hankiss Elemért. Rájövök, hogy sosem lehetek Hankiss Elemér. Rájövök, hogy nem tudok írni. Elsírom magam. Megnyugszom. Konstatálom, hogy biztos nem vagyok normális. Próbálom felfejteni, hogy melyik szülőm mit ronthatott el, és hogy a nagyszüleim mit ronthattak el. Rájövök, hogy kész csoda, hogy csak ennyire – egy kicsit – vagyok nem-normális. Már nincs erőm elsírni magam. Írok egy oldalt. Kitörlöm. Se nem Borda Réka se nem Hankiss Elemér. Eszembe jut, hogy Sz. Tanna anno még arra sem méltatott, hogy egy rövid levelemre válaszoljon. (Pedig én őt mindig csodálni próbáltam. Próbáltam. És különbenis. Ismertük egymást. Éhező bölcsésznek mentem bármilyen másik szak helyett, mert azt mondta, lehet jövőm az irodalomban. Egy-két telefont egy-két szerkesztőséghez az érdekemben igazán megérdemeltem volna cserébe.) Ennyit érek. Dühös leszek. Megnyugszom. Ismét konstatálom, hogy biztos nem vagyok normális. Most nem a családi múltamat boncolgatom, csak azt mondom ki sokszor egymás után, hogy ez sehova sem vezet.

Amire pocsékolom az időmet, sehova sem vezet. Mindent vissza lehet csinálni, egyedül az időmet nem fogja visszahozni senki és semmi. Se Sz. Tanna, se Pancsa, se Grecsó, se Borda Réka, se a pénzem a bankszámlámon, se a szüleim, se a nagyszüleim. Ha én dühvel és keserűséggel töltöm meg az időmet, semmi más nem fog történni, mint az, hogy eltelik egy újabb nap. Az ideális szabadnap egészséges pillanataimban így nézne ki: egy negyed rész olvasás, egy negyed rész nyelv tanulás, egy negyed rész írás és egy negyed rész bármi más, ami nem önmarcangolás. Erre lett belőle, ami lett belőle…

Valamiért eszembe jutott Cserháti Zsuzsa Akad, amit nem gyógyít meg az idő című dala. Talán azért, mert a könyvesbolt raktárában, ahol jelenleg heti két napot dolgozom, sokszor szól ez a dal. Hallgassátok meg. Ez a sláger úgy lelkesít, hogy nem hazudik magának. Semmi pátosz. Az életben amúgy sincs pátosz. A megcsinált pátosz meg már idejétmúlt. Én sem csináltam semmi patetikusat, csak meghallgattam a dalt és közben csináltam egy szendvicset. Aztán letusoltam, feltettem egy arcmaszkot, majd rendet tettem a szobában.

Igen, van, amit az idő sem fog meggyógyítani. Lehet, hogy még egy ideig depressziós, lelki sérült, keserű gombóc maradok és annyi évem veszett el ezzel, amennyi elveszett. Azonban minden nap lehet egy kicsivel jobb. Minden nap megtakaríthatok tíz perccel, fél órával többet. Ez a „kicsivel jobb” kegyetlenül sok erőt igényel, de megéri. Minden hasonló cipőben járónak üzenem, azt mondogatni, hogy „de nyomorék vagyok” közel sem olyan jó érzés, mint tenni egy lépést azért, hogy ne legyünk nyomorékok. Abból kell főznünk, amink van, de finomat főzni elég sok hozzávalóból lehet. Nem tudok biztosan semmit. Nem tudom, milyen jegyet kapok januárban, hol fogok dolgozni két év múlva, leszek-e író valaha. De azt biztosan tudom, hogy a hibái ellenére szeretem az életem, és mindent meg fogok tenni, hogy egyre kevesebb és kevesebb időm menjen pocsékba.

A mai kesergő önpusztításból sikerült kitépnem magam. Mindjárt tanulok egy keveset azt hiszem, talán olvasok is pár oldalt. Tudom, hogy ez semmiség, de nekem akkor is egy győztes csata a mumusaim ellen. 1-0 a javamra.

„Mutat majd egy tisztább képet a tükörben. Az leszek én, talán éppen holnap.”

Fehér Nagyezsda

 (A kép saját. Egy évvel ezelőtt készült csodás albérletem ablakából. Szeretlek Kőbánya, hiányzol. Üdvözlet Budáról.) 

Tudjátok, hogy bölcsész vagyok, tehát kötelező olyan dolgokon gondolkodnom, mint a boldogság. Ki boldog és miért és mikor és hogyan? Mi a boldogság? Azt is tudjátok, hogy pénzből élünk, mindnyájan, tehát kötelező a pénzről is gondolkodnom. Na de mennyi az annyi? És hogy találkozik ez a két jelenség? 

Látszólag minden rendben itthon, irány külföld

Adott egy 30 éves férfi (egy tanítványom), aki bőszen készül Németországba - ezért is tranírozza segítségemmel a nyelvtudását. 10 éve sales területen dolgozik. Érettségi után kacérkodott a felsőoktatással, de nem igazán jött be neki a rendszer, úgy gondolta, időrablás. (Természettudományos területen próbálkozott azt hiszem.) Azóta boldog salesmanként éli világát. Az egyik legsármosabb pasas evör, akit valaha láttam, ebben biztos vagyok. Határozott, humoros, megvan a maga stílusa. A szüleitől anno kapott 8 millió forintot jól forgatta: autó és lakás van, utóbbiból most újul fel a következő (amit aztán borsos áron ki lehet adni éhező budapesti egyetemistáknak). Szóval tudja a pasas, hogy mit akar, és hogy ahhoz mi kell.  

Ahogy számolgattam a rébuszaiból, 300 ezret kaphat most kézhez (ennek nagy része jutalék), mert nettó 350 ezerért már itthon maradna. Szerinte nettó 300 ezer forintot ő egyedül felél. Saját bevallása szerint ebből az összegből nehezen tud évi kétszer nyaralni, fenntartani egy autót, kifizetni a rezsit, és enni és inni és szórakozni. Hiszek neki, ő ismeri a saját igényei árát. A pénzért szeretne külföldre menni. Ott fizikai munkát is végezne, mindegy mit, csak kint legyen. Vonzzák a külföldi magasabb életkörülmények is. Szeretne új életet kezdeni - és soha többé nem lenni sales-es. 

Egyelőre minden rendben itthon - ráérünk még

Adott egy 22 éves Nagyezsda. Bár akadtak nehéz hónapok, életben maradt. Legelőször 140 ezret kapott kézhez, aztán éppen 100 ezret, november óta pedig nettó 200 ezer körül keres. Szép szobácska egy kedves albérletben - pipa. Egyéb egzisztencia – pipa. Hozzá kell tenni, hogy furcsa, beteg bölcsészről van szó, mert talán túlzottan is szellemi berkekben keresi a boldogságot. Nem igazán bulizik sokáig, drágán és vadul, nem jár nagyon étterembe, nem csábítják a drága ruhák. Néha vesz magának egy könyvet vagy egy vegán szappant, de ennyi maximálisan elég szilárd lelki békéjéhez. Egyszerűen nem facsarodik össze a szíve, ha nem szerez meg magának valami drágát. Nem akar nyaralni, nem érdekli. Inkább kirándul. Kb. 40-50 ezer forintot félretesz a jövőjére. Nagyon szereti a munkáit, boldog a gyakornoki helyein (ír, ír, ír és tanít). Nem akar "pihenni" menekülni az életéből sehová.  

Amíg befejezi mesterszakját, itthon marad, mert elégedett. Később azonban be kell iktasson egy 3-5 éves külföldi "euróértdolgozom" időszakot, mert saját lakást és saját autót venni itthon még akkor sem fog tudni, ha még egyszer megszületik. Számoljatok utána... (Majd a következő cikkben!)  

Egyelőre még nem tudom mi a konklúzió ebből? Ti mit gondoltok...?  

Fehér Nagyezsda 

(A kép saját.)

 Lehetőségem adódott megtolni a szekeremet egy mesterképzéssel. A jövőben szeretnék méltóképpen hozzájárulni a cég munkájához, ahol dolgozom. Inspirálnak ezek a jómadarak na! Szóval ősztől újra tanulni IS fogok. Ha minden jól megy…

De nézzük, mi jár a fejben érettségi után közvetlenül – és egy év játék, munka, kacagás után. Ezért imádok Magyarországon élni: nincstelen pályakezdőként olyan kalandban lesz részed „megállsz a saját lábadon” címszó alatt, hogy amíg élsz, nem felejted el… :)  

#1 ...mit?

AKKOR: Olyan nagyon szilárdan azért nem tudtam, mit akarok megtanulni. Ha tudtam is, az egy 18 éves meggyőződése volt: nem volt mögötte sok élettapasztalat.

MOST: Tudom, hogy mit akarok megtanulni.

#2 ...miért?

AKKOR: Azért akartam megtanulni, amit megtanulni akartam, mert a kis képzeletemben az a tudás kellett a mesebeli munkaerőpiacra ill. a saját boldogságomhoz – és reménykedtem kicsit azért, hogy a realitás is hasonlítani fog a képzeletemhez. Sose nem lehet máshogy úgysem. Hiszen mindig ötöst kaptam eddig…

MOST: Azért akarom megtanulni, amit megtanulni akarok, mert tudom, hogy én ezzel a plusz tudással leszek képes a leginkább érvényesülni mind a valós munkaerőpiacon, mind a világban, emberként. Én így tudok majd segíteni, hasznos lenni, önmagam lenni – és persze megélni.

#3 ...még mit?

AKKOR: Meg akartam váltani a világot. (Nem volt jobb dolgom, mint ezt kitalálni.)

MOST: Nem akarom megváltani a világot. Azonban segíteni, ahol tudok, és ahogy én tudok, igen! Már nem a saját papírglóriámért, hanem szívből, másokért.

#4 ...kinek?

AKKOR: „Ki sem mondom, mégsem titok”, de a címkéért – IS – akartam tanulni. Hogy lássák, hogy van – és hogy megmutassam MAGAMNAK: képes vagyok rá. (Ezért ne bántsatok egy frissen érettségizettet sem, én is megbocsájtottam az akkori magamnak. 1.) Nem születhet mindenki kifejlett, sziklaszilárd önértékeléssel. Amíg ez nincs meg, kompenzálni akarunk. Ez van. 2.) A legrosszabb, legártalmasabb dolog legyen, ami kompenzációként létrejön az, hogy valaki remek orvos, tanár, gyógypedagógus, vagy mérnök lesz. Vagy bármi, amihez „papír” kell. *)

MOST: Kizárólag a szakon található tudás érdekel. Azt, hogy ki vagyok és mennyire okos, nem akarom papírral bizonyítgatni se másoknak, se magamnak. Az értelmiségem a fejemben van – a pénzem pedig a számlámon. (Biztos van nálam gazdagabb 22 éves, egészségére. Biztos van nálam nagyobb értelmiségi. Oszt’ akko’ mi van bazze? Semmi. Derrida engem is szeret. …meg Kierkegaard és Heller Ágnes is.)

#5 ...hogyan?

AKKOR: Mindent meg fogok tanulni, azt is, amit nem kell, 0-24-ben tanulni fogok, és akkor majd én leszek a legjobb és megdicsérnek, és az államnak illene havonta adni nekem ezért min. 75 ezer forintot, hogy megéljek, mert csak…

MOST: Kérem szépen a heti min. 25 szabad órámat az egyetemen. Valakinek dolgoznia is kell!

#6... WTF?!

AKKOR: Mi lesz most? Állásom lesz. Hogy kell felnőttnek lenni? Lesz állásom? Lesz albérletem? Most tényleg 10000 forint a BKK-bérlet? Mi lesz, ha ciki munkát találok csak elsőre? Mi lesz, ha kávét kell főznöm? Mi lesz, ha kirúgnak? Találok új állást? De milyent? Mit írok a CV-be?… mit fog szólni Anya?

MOST: Kész. Minden menni fog. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

Fehér Nagyezsda

* Kérlek titeket, hogy a diplomások/bölcsészek/értelmiségiek, és egyéb utált csoport szokásos jó magyaros köpködését mellőzzétek, mert reagálni nem fogok rá. Indítsatok erre a célra köpködő blogot inkább, ha nagyon ki kell jönnie az epének.

(A kép saját fotó.)

Nemrég került megrendezésre a XXXIII. OTDK humán tudományi szekciója Pécsett. Múltam visszaköszönt a legörgetett idővonalamon: OTDK-s poszt OTDK-s poszt hátán. Büszke vagyok régi kollégista társaimra, és egyetemi évfolyamtársaimra: vagy 15 helyezettet kapásból fel tudnék sorolni! Hatalmas gratuláció nekik itt is! Tudom, hogy mennyi munka van egy ilyen dolgozat mögött.

Egyik legjobb újonnan megismert barátommal is beszélgettünk a minap, tőle loptam a cím fantasztikus félmondatát. Amikor csak eszembe jut, fetrengenem kell a nevetéstől. Azt nem tudom, hogy ótvarul vagy nagyon hipszterül hangzik-e, de nem is számít. Jóval több van benne ennél, egy egész életszakasz. Az övé is, az enyém is. Hasonló utat jártunk be. Nézzétek, még mielőtt letörte volna az élet a szarvam, ilyen voltam… :)

#nosztalgia #oldnagyezsda #nenevessetek

1. Az égvilágon mindenhol látványosan olvasni próbáltam, lehetőleg valami dohos, sárga lapú antikvárkönyvet.

2. Ha valaki az okostelefonján olvasott (amúgy lehet, hogy ugyanúgy Horatius-t, mint én!), arra rosszallóan meregettem a szemem. ("Jaj ez a modern kapitalista fiatal! Nem lehetsz túl klasszikus! Bizony buta lehetsz... én nem... én művelt vagyok.")

3. Igyekeztem minél több helyen fitogtatni, mennyire jól beszélek idegennyelveket – ott is, ahol nagyon nem volt rá szükség.

4. Az esetek 90%-ban római körmondatokban beszéltem, hadd lássa mindenki, mennyi ész van itt, és milyen választékos a szókincsem.

5. Minden másnap posztoltam, hogy a mi kollégiumi szobánkban, 5 nyelven folytatunk diskurzust 10 irodalmi mű posztmodern csillámpónista értelmezéséről.

6. Mindig volt nálam olyan papírmappa, amelyen a kollégiumom éves tudományos konferenciájának logója villogott. Nagyban. Hogy lássák, hogy van.

7. A beszélgetéseimnek általában én magam voltam a témája: hogy mennyit olvasok, mit kutatok, és milyen messzemenő perspektíváim vannak a bölcsészettudományokat illetően. Ha megengedtem, hogy esetleg más legyen a téma, akkor teletűzdeltem a beszélgetést az saját tudományos életemre utaló megjegyzésekkel.

8. A minden második évben megrendezett OTDK volt az életem. Mintha az OTDK-helyezésen kívül nem lenne élet. Nem ettem, nem aludtam, nem mentem haza a családhoz - csak, hogy megírhassak még egy átkozott lábjegyzetet, és felolvashassam három másik életképtelen strébernek, akinek ugyanolyan szánni való "életeértelme" van, mint nekem volt. (Posztszovjet kurd szabadversek például.)

9. Emberi minőségem mutatójának tartottam, hogy doktori fokozatom legyen. Mintha ettől nyílna ki valaki előtt a mennyek kapuja, ha itt az idő. Mintha egy kicseszett PhD-vel feljogosultam volna arra, hogy bárkit eltapossak. (…miért akartam én bárkit is eltaposni egyáltalán?)

10. Meggyőződésem volt, hogy biztosan okosabb vagyok bizonyos rétegeknél, embereknél. (És akkor mi van pasztmek? Akkor mi van?) … miért nem abban voltam biztos, hogy rengeteg nálam okosabb ember van, volt és lesz a földön? És ez nem baj!

11. Csőlátású voltam. Hiába a művelődés, inkább csak beszűkült a szemem.

12. Úgy beszéltem arról az öt könyvről, amit elolvastam, mintha a föld összes könyvét elolvastam volna. Mára kb. háromszor annyin vagyok túl, mégsem akarom senki torkán lenyomni ezt.

Hogy miért olyan hatalmas és szégyentelen a lepcses pofám, amikor az ilyen embereken gúnyolódom? Azért, mert megtehetem. EZ ÖNGÚNY (is). Önirónia. (Kutassatok kicsit utána az irónia jelenségének. Meg fogjátok látni, hogy miért tökéletes megnyilvánulási forma ez számomra, ami a volt sznobizmusomat illeti. Fantasztikus!)

Fehér Nagyezsda

(A fotó saját.)

Tudjátok, hogy a Bétéká nagy kérdőjel az életemben. Csupa ellentmondás. Így dicsőíteni és így köpködni egyidejűleg csak én tudom ezt az intézményt.

Sem ősigazságokat nem akarok kimondani, sem általánosítani nem szeretnék, sőt, a melegvizet sem fogom feltalálni. Csak megütötte a fülemet valami egy hete körülbelül, amit nem bírok lenyelni.

Szerintetek hogy lehet egy HÖK-ösnek 128 000 forint ösztöndíja, csupán a HÖK-ös tevékenységéért? Ez mi ez? Nem irigylek senkitől semmit, vagy ha igen, esküszöm, egyszer megjavulok én, jó leszek majd...

Orvosok keresnek nettó 140 ezer forintot. Gyógypedagógus barátnőm havi nettó 120 ezer forintot visz haza. Orvos, gyógypedagógus. Vagy akár hegesztő, pék, takarító néni. Vagy postás, körmös, call-centeres. Mindegyik csinál valamit, ami fontos, nélkülözhetetlen, érték. A 128 ezer forintos fizetést pedig kétlem, hogy maradéktalanul megkapja mindegyik.

Gonoszabb dolgokat a közelmúltból nem is hánytorgatnék fel... azért az én aljasságomnak is van határa. (#nemierőszakagólyatáborban #listázás) (...bocsánat, kibukott.)

Kérdem én - lehűtöttem magam, és elismerem, hogy izé, igen, a HÖK munkája is nagyon fontos tud lenni - jogosan kapnak ezek a hölgyek és fiatalemberek ennyi pénzt?

Amúgy a prédikáláshoz nem is kell feltétlenül kimennem a munka világába, és előhozakodni az orvos-hegesztő-postás hármasfogatával. Az egyetemen is maradhatok. Mondjuk a barátnőmnél, akinek mindössze KETTŐ DARAB négyese volt előző szemeszterben, a többi jegye mind ötös volt, és azon kevés mesterszakok egyikét csinálja a Bétékán, amelyekhez kell a szusz. NULLA FORINT ösztöndíjat kap ebben a félévben. NULLA FORINTOT. 0 Ft. NULLA, pasztmek, nulla!

Hogy magyarázza meg a pénznek eme igazságos és logikus elosztását a HÖK? Hol a pénz? Tudom, hogy mindenkinek innia kell, hogy ki ne száradjon, és ez pénzbe kerül, de azért kéremszépe'... vegyétek meg a sörötöket apuci pénzén...

Fehér Nagyezsda