Írtam már arról, hogy kerültem magyar bölcsészként az osztrák vendéglátásba. Arról is, milyen kommunikációs és nyelvi kincsekkel találkoztam munka közben. (Komolyan mondom Móni... doktori értekezésért kiáltó jelenségek. De mindesztensz egy cikkért az Élet és Irodalomban.) Most távozásom egyik nyomós okáról írnék. ACHTUNG! Különösen átlagos történet következik, bárkivel előfordulhat. Kitúrtak ugyanis. Magyarosan, nőiesen.

Kezdjük a nyers valósággal: nem vagyok egy szép lány. A szüleim persze szépnek tartanak, ez a dolguk, a miattuk kialakult önbizalom huszonkét évig kitartott. Szentül hittem, hogy szép vagyok, aztán egy nap tükörbe néztem és hát megláttam, hogy hát nem. Szóval Hölgyeim, ha egy nap kollégák leszünk, nem kell félnetek, hogy ellopom tőletek a "céges jónő" illetve a "legszebb nő a munkahelyen" címeket. Én csak úgy vagyok. A szimpatikus, aranyos, de inkább csúnyácska lány. 

Rövid osztrák pályafutásom alatt valakiben mégis komoly félelmeket ébresztettem.

Olyan komoly félelmeket, hogy munkaviszonyom első hetében egy ilyen bejegyzés kívánkozott ki belőlem onlájn naplóm "hasábjaira": 

"Ismeritek azt a viccet, amikor a magyar munkaerőpiac krémjével találkoztok az osztrák vendéglátásban és ennek a rétegnek a meglepően magas intelligenciája egészen bizarr munkahelyi konfliktusokhoz vezet? Én tegnaptól fogva ismerem. Adott egy magyar főszakács, akinek pontosan csak annyira tetszem, hogy minden nap udvaroljon. Adott egy magyar pincérlány, aki - ahogy a főszakácstól tudom! - a hátam mögött (!) kiselőadást tart a személyzet többi, 80%-ban magyar tagjának arról, hogy "ez meg csak most jött ide a recepcióra, de má' rázza itten mindenkinek a picsáját". Az "ez" történetesen én lennék. Úgy tűnik, hogy még a "picsámat" is rázom "itten", csak egész eddigi életemben nem tudtam róla. Kérdőre vonván a pincérlányt azt kellett hallanom, hogy a főszakács nemes egyszerűséggel hazudott, mert hobbija a "szarkavarás". Kérdőre vonván a főszakácsot azt kellett hallanom, hogy természetesen a pincérlány hazudott, mert hobbija a "szarkavarás". Ezt az egészet pedig a teljes konyhán át, üvöltve, vacsoraidőben. Ungarische Abend volt amúgy, tematikus ételekkel, vargabéles, gulyás, töltött paprika... Borsodi pincérlány, borsodi főszakács, budapesti recepciós."

Kolléganőm, a harminckét éves diósgyőri Kovács NekedCsak Nikicaa a továbbiakban is nehezen viselte a jelenlétemet. A dolgok akkor váltak kritikussá, amikor szerelmével, a szintén a hotelben dolgozó huszonnégy éves Rác Huán Migellel szemmel láthatóan jó csapatnak bizonyultunk. Ha sok vendég volt, ha kevés, ha ünnep volt, ha konferencia, mi voltunk a majdnem tökéletes recepciós-pincér/bárpultos kombó. Mindenki figyelmét felhívom, megszakítva az általában ironikus narratívát, hogy ez egy munkakapcsolat volt, semmi több. Ez olyannyira magától értetődő volt mindenki számára, amennyire Nikicaa számára érthetetlen.

Huán Migellel közös munkanapjainkon a nyolcórás műszak alatt minimum háromszor feltűnt és ellenőrizte, nem-e csábítottam-e el-e majdnem-híres-focista szerelmét. Én, a budapesti bölcsészbipanc. Munkába állásom napjától kezdve indokolatlanul kicsípte magát szabadnapjain is, és úgy lejtett végig a recepción. Kivasalta lila haját, felkente pink rúzsát, villogtatta műkörmeit, tetovált szemöldökét, ragasztott pilláit. Felöltötte minden Wish-ről rendelt, műszálas, egzotikus ruhaneműjét, melyek szabadon hagyták mély jelentéssel bíró börtöntetkóit is. Ilyenkor nem hagyta ki azt sem, hogy minden vendéggel flörtöljön, akinek vélhetően pénisze van. Én ezt egyszerűen csak nem értettem. (Illetve igen, értem, de ez itt most nem a PszichoForYou, úgyhogy nem fejhetem ki.)

Egy ártatlan, Fejjerábend utáni személyzeti sörözgetés alkalmával, amikor Nikicáánál több alkohol szívódott fel a kelleténél, kidőlt a liszt, elgurult a gyógyszer, und zó vájter. Rám nézett és kontextusba egyáltalán nem illően böffentett:

"Most mommeg őszintén: teccik neked Huán Migel?!"

A mellettem ülő Huán Migel céklavörös lett, én pedig csak simán félrenyeltem a meglepettségtől és a nevetni akarástól. Megfagyott a levegő. Már láttam a szemem előtt a Facebook-fídemen lefolyó 24.hu-s szalagcímet: "A borsodi pincérlány szerelmének elszeretésétől felbőszülvén megpróbálta kikaparni a budapesti recepcióslány szemét". Az Indexes szalagcímet: "Szeretett bloggerünket támadás érte Stájerországban". A 444.hu-s szalagcímet: "Magyar cicaharc sógorainknál - sajnos iszap nélkül". A 888.hu-s szalagcímet: "Két fiatal magyar nőt elkapott a kalandvágy, és már most, külföldön is azon vitáznak, kitől szüljenek gyereket a hazatérés után". A WMN -szalagcímeket: "Nyílt levél egy borsodi pincérlányhoz". A Qbit-os szalagcímet: "Mi jelent osztrák-magyar recepciósnak lenni?" A Mércés szalagcímet: "A magyar kikerázottság nyugat-európai következményeinek látlelete".

Végül azzal vágtam ki magam a helyzetből, amivel egyébként a teljes társaságnál kivertem a biztosítékot: Bár nagyon csinos, kedves fiú Huán Migel, 1.) nem tetszenek a focisták 2.) azok sem, akik rájuk szeretnének hasonlítani 3.) koravén vagyok, minimum tizenöt évvel idősebb férfit keresek 4.) ha lehet, bölcsészt.

Nikicaa nem lett nyugodtabb, de megosztotta velem az élet egyik nagy igazságát, amit nem tudtam előtte: De hisze' a bölcsészeknek se BMW-jük, se semmijük, éhen fogunk halni, és még szemüvegesek is, hogyan néz az ki...

Hisztirohamai a továbbiakban sem ritkultak, Huán Migel szekunder szégyene sem zavarta. Miután megtudtam, hogy a téli szezonban is ők lesznek a szörviszkraft, eldöntöttem, hogy felmondok. Egy életem van és nem szeretnék a stressztől meghalni. Van még osztrák hotel a világon, én pedig okos vagyok, talpraesett, lelkes - és ha kellőképpen kikerázom magam, még felháborítóan szép is.

Ezek szerint.

A kép saját. Bad Ausseeben fotóztam egy népviselet-üzletben. Az egész város egy nagy népviselet-üzlet. 

Fehér Nagyezsda