„…saját lábunkon állunk, saját erőnkből boldogulunk, saját életünket éljük.”

Saját Láb

Saját Láb

A kezdetek

ZIMMER FERI - Osztrák-magyar vendéglátós életképek 1.

2019. augusztus 21. - Fehér Nagyezsda

img_20190821_211726.jpgJúlius elseje óta egy osztrák hotelben élek, Salzkammergut vidékén. Én vagyok az egyik recepciós. Szomszédainknál nagy divat belföldön (is) nyaralni, ezért a vendégeink körülbelül fele hamisítatlan, hundertprocentig stájer. Tudjátok, hogy mit jelent ez? Azt, hogy körülbelül másfél hónapig egy szót sem értettem belőle, ha hozzám szóltak. Ami a tényleges feladatkörömet illeti,... egy csöppet eltér a szerződésben foglaltaktól: part time pincér is vagyok ugyanis. Amikor beadtam a jelentkezésemet ide, úgy tudtam, néha-néha el kell majd adnom pár kólát, de semmi több. Füllentettek. Nem kicsit, nagyot. Mindent a mérlegre téve azonban kijelenthetem, hogy jelen helyzetem nem jó, de nem is tragikus. Líbe grűsze ausz Osztrákia! 

Hogy is kezdődött ez az egész? Mikor határoztam el, hogy én is nincstelen, németül kicsit beszélő, osztrák vendéglátásba menekülő magyar leszek, ahogy olyan sokan mások? Hát akkor, amikor nincstelen, németül kicsit beszélő, magyar lettem. Pont akkor, pont ott, a Baszmannaja utcában. (Na jó, a Móriczon inkább.) 

A 'nincstelen' persze erős túlzás, de száz szónak is egy a vége: osztottam-szoroztam és világossá vált, hogy annyi pénzt, amennyire szükségem van, annyi idő alatt, amennyi a rendelkezésemre áll, olyan állapotban, amilyenben vagyok - és olyan háttérrel, ami az én hátam mögött van, nem tudok megkeresni. Itthon nem. 

A 'nincstelen' egyébként azért sem találó kifejezés, mert - nem lehetek hálátlan! -, igenis voltak valamicsodáim. Például két elhagyott munkahelyem, amelyekről pénz helyett életre szóló tapasztalatokkat távoztam. Végre megtudtam, hogyan NEM akarok soha többé dolgozni. 

Emellett volt egy ripityára törött laptopom. Nem is olyan kevés pénzembe került és csak tíz hónapig tartott. Egy óvatlan pisilés alkalmával a hátizsákom lezuhant az ALLEE WC-jének akasztójáról. Járólap. Szerencsére előzőleg az egész életemet a OneDrive-omra mentettem, mint minden jó Y-generációs home office-ban dolgozó egyén. 

Volt (és van) egy háromkilós, ezeréves Toshiba monstrumom is, amivel bár kínszenvedés volt játszani a mindig más kávézóban dolgozó budapesti szabadúszót, annyiszor kihúzott már a gödörből, hogy csak azért se veszek újat. Majd ha végleg megadja magát. Ezt persze csak most mondom ilyen bölcsen, hogy pillanatnyilag és ideiglenesen "pályát váltottam" és nincs olyan gyakran szükségem laptopra. Az igazság az, hogy ha az én eredeti munkakörömben elveszed valakitől a gyors és hordozható laptopját, az illető nemes egyszerűséggel belátható időn belül éhen hal. 

Volt még egy betegségem, ami úgy körülbelül mindent megnehezített és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy lecsússzak oda, ahova lecsúsztam. Az idei tavaszomat nem kívánom senkinek. A szakember, akire heti gyakorisággal lett volna szükségem, a legolcsóbb esetben is 10.000 forint/alkalom áron rendelt Budapesten. Minden másra SE volt Mászterkárd, nemhogy erre. 

Volt egy vízióm is, sőt, egyenesen jelenést láttam. (Ez most úgy hanzik, mint egy rossz Molnár Ferenc Caramel album, de nem az.) Tudtam, hogy hiába vagyok igyekvő egyetemista, aki igazán rászolgálna, - ismét - nem fogok kollégiumi férőhelyet kapni. A pályázat benyújtásához ugyanis a szüleim keresetét szőrszálhasogató mértékben igazoló papírokra van szükség. Ha valakinek a szülei olyan zavaros körülmények között dolgoznak, mint az enyémek, az nem tudja egykönnyen beszerezni ezeket a papírokat. (Emiatt amúgy a havi több tízezer forintos 'szoctámtól' is elesik, amit megkaphatna. És igen: akkor is a szülők átvilágításával kezdődik a jelentkezési procedúra, ha az ember önfenntartóként adná be a jelentkezését.) Kauciót, bérleti díjat, közös költséget és rezsit viszont kénytelen lesz beszerezni... 

Hamar összeraktam a képet: jól is elsülhetett volna ez a szemeszter (/az életem...), de nem így lett. Majd legközelebb. A legközelebbhez viszont pénz kell.

Pénz kell laptopra, pénz kell lakhatásra (hehe), pénz kell orvosra, pénz kell ahhoz, hogy ezentúl jobban megválogathassam a munkáimat és ne kelljen mindenféle lélekölő sz@rf@st elvállalnom a megélhetésemért. Ami pedig a legfontosabb: pénz kell ahhoz is, hogy ne kelljen éjt nappallá téve dolgoznom és végre tanulhassak is, szakdolgozhassak is és lediplomázhassak is. Mert már én unom saját magamat.

"Én, kérem, egész életemben túl akartam lenni rajtam." -

írja Parti Nagy Lajos, én meg a fenekemre fogom tetováltatni ezt a mondatot, annyira a sajátomnak érzem. A tanáraim jelentős része már úgyis valami minden határidőből kicsúszó, inkompetens naplopónak hihet, mert istenverte háttérsztorimmal sosem akartam őket traktálni. 

*

Tudtam, hogy vagy én leszek a következő Viszkis rabló - "Jó napot Hölgyeim és Uraim! Ez egy fegyveres rablás!" -, vagy beteljesítem apám régi álmát, ami egyben minden nyugatmagyarországi szülő álma: keresek egy állást, bármilyen kuli is legyen - Ausztriában. Nem táskaboltban lettem eladó, ahogy Apa szerette volna, de azért a recepció se rossz.

Folyt. Köv. 

Ha tetszett ez a szösszenet, keressetek engem - Fehér Nagyezsdát - mindenféle szosöl felületeken (Facebook-on meg Instagramon). Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok. Gyertek, mert csak az ökör posztol magába'. 

A kép saját. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatlab.blog.hu/api/trackback/id/tr9715018910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása