Ma egy kicsit betegen ébredtem. Semmi halálos, csak egy kis torokfájás. Tegnap este tizenegy óra munka után intéztem az intéznivalókat és kvázi lefújta a nyakamról a kiégett fejemet a szél. Kár lett volna érte, stram egy fejecske ez. 

Szóval betegen megírtam egy cikket, eleget téve az összes kikötésnek. Ügyelve, hogy minden mondat legfeljebb tíz szóból álljon, minden bekezdés legfeljebb három mondatból, a szöveg ne tartalmazzon egyesek számára érthetetlen kifejezéseket ("instruál", "esszencializál",... "újratermel"), legalább négyszer forduljon elő benne az, hogy "esküvői dekoráció" és az egész iromány pontosan ötszázötven szóból álljon, különben a Megrendelő sipákolni fog. (Még jó, hogy online létezem csak. Szinte már láttam magam előtt, ahogy egy Nabokov-összessel ütöm a Megrendelőt, hogy "nesze neked legfeljebb tíz szó". Persze jogtalanul, hiszen ha ő fizet, ő diktál.) 

Paya Bea egyik dalának címét ékelem most be ide: "Mindenkinek kurv'anyja". Csak úgy eszembe jutott most. 

Aztán az utolsó pénzem egy részéből eltaxiztam Budafokról egy irodába, ahol egy leendő megbízásom részleteit egyeztettük. Ezt az órácskát élveztem, mert olyan jó arcokból állt a cég, hogy végre úgy éreztem, él az agyam, nem csak SEO-zott kontenteket gyárt bőszen, hogy pénzt kapjon értük. 

Hogy miért nem a BKK? Nem engedhettem meg magamnak, hogy elkéssek. Se azt, hogy az alapvetően karikás szemeimre még egy lapát nyúzottságot rátegyek. Méltóság is van a világon, meg első benyomás. Szóval kiperkáltam a zsét és időben toppantam be az ajtón. Jól zárult a megbeszélés, bízom a szebb jövőben. 

Ahogy ezt a hízlaló szemetet eszem itt (BigMek, vödörnyi kóla és vödörnyi krumpli), eszembe jut a szakdolgozatom. Szegény szöveg. Minden idegszálamra szükségem lenne, hogy olyan lehessen, amilyennek szeretném. A nagy valószínűséggel soha meg nem születő péhádémre/píédzsdímre/PhD-mre is gondolok, meg az egyre inkább úgy látszik, hogy soha meg nem születő nagyregényemre, meg a menedzserre, aki kioktatott múltkor a kampuszon. 

Alig volt huszonegy éves, szerintem érettségi öltönyben prédikált nekem a neo-coachista (ejtsd: "neokócsista") szövegeivel, egész meggyőző volt egy percig. Aztán az történt, ami történni szokott, ha egy üresfejű ficsúrt kommunikáció szakos elé ültetnek: kipukkad a menedzser-lufi. A kommunikációs szakembereket ugyanis úgy és - többek között - arra képezik ki, hogy bármikor kiválóan meg tudjanak írni ehhez hasonló süketeléseket. Éppen ezért át is látnak rajtuk.

Hallgattam, hogy tényleg minden lehetséges, csak akarnom kell. Csak akarnom kell és mindent elérhetek. Mindent elérhetek, ha pozitív leszek és barátkozó. Ha barátkozó leszek, flowba kerülök és bevonzom a jó energiákat. Ha bevonzom a jó energiákat, borítékolható lesz a siker. Bárkiből bármi lehet, csak akarnia kell. 

Ok then. Most menj, állj ki a Nyóckerbe és mondd el ugyanezt az ott csellengő kamaszoknak is. De tedd hozzá, hogy amíg te "folyamatosan képezed magad és várod a nagy lehetőséget, hogy aztán csak azt csináld, amiben a legjobb vagy", valaki biztosítja neked a lakhatásodat, az étkezésedet, a tandíjadat, a Vodafone RED előfizetésedet, a közlekedésedet, a Mekbúkodat és az öltönyödet is. Azt se hagyd ki, hogy élete nagy lehetőségei nem mindenki előtt állnak ott húszévesen. Kiterjedt kapcsolati háló, inspiráló közeg, támogató családi háttér, satöbbi. Csak néhány dolog a történet végére, ami se flowból, se akarásból nem lesz. Ezeket ugyanis készen kapja az ember az indulásakor - már ha kapja őket-, ebben rejlik a hasznuk, ezért jelentenek előnyt. Persze, aki számára adottak, gyakran észre sem veszi őket. A hiányuk kétségtelenül feltűnőbb, ezt tanúsíthatom. 

Van, aki nem tudja csak azt csinálni, amiben a legjobb, mert túl sokáig dolgozott előző nap és túl sokat dolgozik ma is. De a türelmetlenség nem segít. Az átkeretezés viszont annál inkább. Ezeket a dolgos heteket, hónapokat idővesztegetés helyett folyamatban lévő sikersztoriknak kéne hívni. Forbes címlapra kerülni nem lehet velük, kicsit lelkesebbnek és büszkébbnek lenni viszont igen. 

A kép saját.

Fehér Nagyezsda