Egy rövid jelenetet hoztam nektek mára, aminek egy vígjátékban lenne a helye - legalábbis azok szerint, akiknek eddig elmeséltem.

Elöljáróban tudni kell rólam, hogy gondolkodom a párkapcsolatok anyagi vonatkozásairól valahogy. Azt vallom, hogy egyetlen férfinek (volt) kötelessége eltartani engem, gondoskodni rólam, vagy segíteni pénzzel, ez a férfi pedig az apukám. 

Tehát: nem költözöm a pasimhoz ingyér'/kedvezményes áron, hogy az így spórolt pénzből Mekbúkot/Ájpedprót/táskát/cipőt/Insta-menedzser-tanfolyamot vehessek, a jövőmet építsem. Ha el akarok utazni valahova, megveszem a jegyet és elutazom, nem a pasim "visz el" (lásd: "Kicsimmel Horvátba'/Németbe'/Lupa bícsbe'/ablakba'/stb."). Ha szükségem van valamire, a saját pénzemből veszem meg, a pasim nem "ad bele, mer' hiszen annyira szeret". Ha annyira szeret a pasim, mutassa ki úgy, hogy megölel, a szemembe néz és elmondja ezt nekem. Röviden, tömören: a bankszámlám a sajátom, az anyagi nehézségeim a sajátjaim, úgy, ahogy a megoldásaik is. Mielőtt bárki szomorú lenne, számoljon el tízig és lépjen hátra két lépést: egy húszas évei elején járó akárki vagyok, kisebb-nagyobb problémákkal. Senki nem halt még bele ebbe az állapotba egyébként - aki igen, az tegye fel a kezét! 

Fenti meggyőződésemből kifolyólag csupán két dolgot nézek meg egy férfiben: a külsejét és a belsejét (máj, tüdő, stb.). Az olyan dolgok, mint az impozáns kocsi, impozáns lakás, impozáns fizetés, impozáns pozíció, négyoldalas szakmai életrajz nem érdekelnek.

Világnézetemmel volt kedvesem is tökéletesen tisztában volt. Szakításunk decemberben mégis érdekesre sikerült. Rövidre szerettem volna zárni. Tudtam, hogy fájdalommentes nem lehet, de legalább a kígyót-békát kiabálást szerettem volna elkerülni. Egy áttanult nap után bemenekültünk a hideg elől egy KFC-be. Nem ettünk semmit, csak leültünk egymással szemben. A szemünk és az orrunk piros volt, pontosan olyan piros, mint a gyorséttermekben szakító fiatal párok szeme-orra. 

Hangot adtam neki, hogy mélyen lesújt, hogy így megcsalt minket az élet. Hogy a kezdeti, három könnyed dologban való kiköpött hasonlóságunk nem váltja ki a később napvilágot látott súlyos tíz dolgot, amiben teljesen különbözünk. Elmondtam, hogy hiányozni fog és mindig hálás leszek a közös tapasztalatokért, több lettem tőlük.

Ezután következett a volt kedvesem. Rám förmedt, hogy az egész az én hibám, annyit dolgoztam és tanultam, hogy nem volt időnk összecsiszolódni. Most pocsékba ment fél éve, kezdheti elölről, szörnyű nagy meló lesz, mert a többi nő mind hülye, ugye tudom.

Empatikusan tudattam vele, hogy nincs az a mennyiségű idő, ami minket összecsiszolhat, ez már bebizonyosodott. 

Aszonta dehogynem. Meg, hogy egyedül fogok meghalni, mert olyan makacs vagyok, hogy nem engedtem, hogy eltartson és inkább dolgoztam.

Finoman megállítottam, hogy jól tudja, mi a véleményem az egyetemista lányok eltartásáról. 

Végezetül az asztalra csapott, hogy akkor vehettem volna fel diákhitelt, csak egy milliót, az nem is olyan sok! 

A velünk merőlegesen helyet foglaló srác szájában megállt a Classic Twister-falat, szemei kikerekedtek. Az én fejemben pedig csak egy dolog visszhangzott egyre hangosabban:

NIGGA WHAAAAAT?! 

 A felső kép saját. 

Fehér Nagyezsda