Na de nem azért, mert olyan rossz volt vagy olyan szomorú, hanem mert olyan szép. Az első másodpercétől az utolsóig gyönyörű ez a film. Szeretném újranézni majd. Érzem, hogy maradtak még benne teljesen meg nem értett, kincset érő részletek. Írásom dilettáns, elfogult és spoilerekkel teli. Nem vagyok filmkritikus ugyanis, csak egy Nagyezsda.

Bár még nem fogalmazódott meg explicit módon, aki jártas a blogon az tudja, hogy itt a megszokottól egy kicsit eltérő szépségfogalom érvényesül. Itt a hétköznapi, vagy átlagos jelzők nem pejoratívak, hanem éppen ellenkezőleg, pozitívak. Itt a Saját Lábon valósággal ünneplem a hétköznapi dolgokat. Én így valósítom meg az élet dicséretét na. Mindenért rajongok, ami emberi, néha nyers, esetlen, tökéletlen formájában is.

Ezt a filmet nézve mindenki úgy fogja érezni, hogy a sztori róla szól - írt pár hete egy kritika valami hasonlót. Esetemben talált!

Viszonylag hamar elsírtam magam a túlcsorduló érzelmektől. Amikor a kis Tamás szobáját beszövi egy gombolyagnyi piros fonal, és narrátorunk (a felnőtt Tamás) azon kesereg, hogy az élete részletei nagy valószínűséggel csak úgy el fognak felejtődni egy nap és se ő, se más nem fogja előtte megtalálni az értelmét. Nem is amiatt a kesergés (benyomásom szerint), hogy feltétlenül kellene nagybetűs ÉRTELEM - hanem az elfelejtődés miatt. Egy jó barátom szerint az én életem ötven százalékban abból áll, hogy nosztalgiázva kesergek valami hasonlón. (Egy másik jó barátom szerint pedig pár éve az ő vállán sírtam, hogy mi lesz, ha egyszer elfelejtem a szülői ház részleteit.)

Ezután nem volt megállás. Megtelt a szívem szeretettel és szépséggel. Mindenen elsírtam magam. Ha pedig nem, könnyezve nevettem. (Mivel a film humora hasonlít az enyémhez, dagadt a májam, hogy egy egész teremnyi ember szintén könnyezve nevet.)

Értettem a magyar kisgyereket és kamaszt, aki kipróbál ilyen sportot és olyan művészetet, és bár mindenben ügyeskedik, sosem tud kiteljesedni egyikben sem igazán. Semmiben sem találja meg, amit keres. Értettem, hogy milyen egy családban felnőni, ahol bár szeretnek és legtöbbször elfogadják a döntéseidet, sosem beszéltetek egy nyelvet ("Hecikuma.") Átéreztem, milyen szembesülni vele, hogy hiába voltunk benne teljes szívvel párkapcsolatokban, talán sosem voltunk szerelmesek még. Aztán meg azzal szembesülni, hogy a szerelem talán egy rakás "Szia!", egy Margit hídon közösen átcipelt ajtó vagy egy doboznyi levendula.

A blog témája miatt ki kell emelnem, hogy az impozáns kreatív ügynökség és az összes reklámszakmával összefüggésbe hozható tipikus karakter úgy tökéletes, ahogy van. Az inverz pipiemblémával együtt, ami azért nyerő, mert matt és letisztult... Azt hiszem nem kényszerültem még olyan feladatkörbe a munka világában, amit szégyellnem kellett volna magam előtt. De ha egyszer ennek a kapujába kerülnék, szeretném, ha hozzám is eljönnének a kisgyerekkori és kamaszkori kiadásaim, hogy jól megverjenek egy WC-ben - tudatva velem, hogy elveszítettem önmagam és rossz úton járok.

Zárásként vallomást teszek: mások életét elnézve rendet látok. Egy jól érthető mintának való megfelelést. Ami történik előre tart, logikus, kiszámítható, sikeres. A saját életemet, jelenemet is ilyennek szeretném látni, és gyengébb napjaimon ostorozom magamat és a fiatalkori énjeimet is, amiért valami egészen mást műveltek/művelnek. Nem látom a rendet, nem látom a mintának való megfelelést. Néha nem tudom merre megy pontosan ez az egész. Mégis jól érzem magam ebben a katyvaszban azt hiszem. Összeköti a kusza darabokat az a gombolyagnyi piros fonal. Ha nem is hasonlít tökéletesen semmire, ez az én történetem és így szeretem, ahogy VAN.

Nekem többek között ezt a felismerést adta a Rossz versek. Méltó utódja a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannak.

Képek: hetediksor.hu és filmtekercs.hu

Fehér Nagyezsda