Egy magazin nemrég pályázatot hirdetett. Édesanyánkkal kapcsolatos kedvenc, meghatározó pillanatot kellett megírni. Rögtön megsértettem a kritériumokat, ahogy alkotni kezdtem, hiszen nekem nincs ilyenem. Anyukám nem egy-egy pillanat számomra. Anyukám folytonosság. 

Anyukám a legkedvesebb és leggyakoribb hang a telefon túlsó végén. Fogadott és nem fogadott, kimenő és bejövő hívások tömkelege. Változó témák, azonos lezárás: „... legyen szép napod, szeretlek!” Én meg mindig igyekszem, pedig néha reménytelennek tűnik, hogy találjak valami szépet a napomban. Viszontszeretnem őt legalább könnyű, kivéve akkor, amikor nehéz, mert a szeretetnek súlya is van ám. 

Anyukám vonatjegyek állandó célállomása, hazatérés. Integetés az utca végéből, ha ismét indulni kell. Persze mostanában egyre jobban kitakarnak minket azok az istenverte tuják. Ez lehet az élet rendje: az ember örökké csak integetne az anyjának búcsúzáskor, de egy tuja megakadályozza. Fel kell nőni... most már komolyan. 

Anyukám régi terv, hogy összecsomagolunk és elmegyünk valahova messze, nem törődve senkivel. Ki tudja, hova mennénk és mit csinálnánk ott, nem is fontos. A közös utazás lenne a lényeg, együtt döcögni a buszon, ahogy húsz éve is. 

Anyukám meleg, puha kéz a homlokomon, ha lázam van. Mintha lázmérő nélkül is tudta volna, hány fokos a testem. Amióta egyedül betegszem és gyógyulok meg, húsleveséért és teájáért imádkozom két lélekvesztett, budapesti orrfújás között.Tőle távol csak a gyömbér rágcsálása marad, ennyit tudok "megfőzni" magamnak, ha elhagy az erőm. 

Anyukám négy éven keresztüli, fél hatkor megszólaló ébresztő. Egyszer sem késtem el a gimiből, csak szólok. Ez teljesítmény. 

Anyukám bizonyosság, hogy a kételyeim és kishitűségem ellenére képes leszek arra a sokadik valamire, amire szerintem nem vagyok képes.

Anyukám kis túlzással megszámlálhatatlan mennyiségű Ménesi út 11-13.-ba küldött levél feladója. Akkoriban kezdődött (sajnos mostanában is jellemző rám), hogy néha elfelejtettem, ki vagyok. A kézírását látva, megérintve mindig kicsit közelebb kerültem a megoldáshoz. 

Anyukám több, mint tizenkét évnyi hol szebben, hol esetlenebbül, de mindig nagy gonddal, kifejezetten számomra becsomagolt tízórai. Én nem holmi boltban előállított, anonim szemetet ettem iskolás koromban. És nem felejtem a sárgarépás, sajtos rántottát sem, amit akkor készített nekem, amikor először mentem a gyárba dolgozni - fő a fehérje- és rostbevitel. 

Anyukám a még érintetlen, barna hajamat mosó, öblítő, fésülő, befonó kéz. Bárányhimlő viszketését enyhítő cinkes rázó. Anyukám az, aki kiskamasz koromban elmagyarázta, hogy ez bizony mostantól minden hónapban meg fog jönni. Anyukám szépen kikészített ünneplő ruha, szavalóversenyek, iskolai előadások nélkülözhetetlen öltöztetője. 

Anyukám mosott ruha illata, radiátoron száradó, kissé még nyirkos, de tiszta törölköző.

Anyukám az, aki mindig ugyanúgy örült a vadvirágcsokroknak. Akkor is, ha csúnyácskára sikerültek.

Anyukám őszi reggel: fűtetlen ház kisszobájában hangos kattanással bekapcsolódó hősugárzó, rajta a zoknijaim – sosem hagyta, hogy fázzak.

Anyukám gesztenyebarna hajtő, amit szőkére festek, mindig szerettem vele pepecselni. Anyukám gesztenyebarna hajtőbe vegyülő ősz hajszál, az első kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy az idő - sajnos vagy hála az égnek, de - telik.

Anyukám változás is. Mindig levet magáról valamit, hogy olyat vehessen fel, ami inkább előre visz, mint visszatart. Próbálom utánozni, de nehezebb, mint gondoltam. Életre szóló házi feladat. 

A kép saját. 

Fehér Nagyezsda