Három évvel ezelőtt lelkes, vidéki fiatal lévén leváltam a családomról (ez úgy hangzik, mint egy rossz nevelési kézikönyv), és megkezdődött saját kis életem: kollégista bölcsész lettem Budapesten. Nem standard kollégista – szakkollégista, elit kollégista. Intézményem pontos definíciója: kastélyszerű, szép, régi, budai épület, ahol 0-24-ben tudományos munka folyik, a lakók kedvenc szava a ”posztkolonializmus”, és az egy négyzetméterre jutó sznobizmus mértéke nagyságrendekkel magasabb a többi fővárosi kollégium sznobizmus-szintjéhez képest.

Ma is országunk jövőbeli szellemi elitjének egy szeletével kávézgatok a Starbucks-ban tehát. Vicc volt – mi oda nem megyünk, túl mainstream. Ez a szeletnyi szellemi elit egyébként tagadná, hogy nem pusztán szellemének elit voltáról van szó. Meglehet, ezek a hallgatók nem Lamborghini-vel járnak a Bétékára - ha viszont pirospont jár a szemináriumon egy eredetibb forrásanyagért, hirtelen kezükbe simul egy retúr repülőjegy Prágába, Párizsba, Heidelbergbe, bárhová. A diákmunka/diákhitel fogalma is ismeretlen számukra.

Na de térjünk a lényegre. Azt várnánk egy csapat okos-művelt-mély fiataltól, akik ugye okosak, műveltek és mélyek, hogy kevésbé sekélyesek. Mert szerintem sekélyes dolog egy bizonyos „másik dobozba” tenni valakit lakcíme alapján.

Sőt, mondhatom, hogy a pénz dönt, a környék ugat. Átlagoséknál – de gazdagéknál nem.

Gazdagékkal folytatott beszélgetéseim során rájöttem, hogy a környék hangzása a döntő. Két hónapja lakom albérletben. Azóta minden baráti beszélgetés kínos csöndbe torkollik, ha megmondom a lakcímem. Igen, kiderült: nem Újlipiben lakom. Nem is a Bajcsy-Zsilinszkyn, nem a Móriczon, nem az Astorián, nem a Deákon. A Gozsdu udvar 32 percre van tőlem a Google maps szerint. A Bétéká is. A Bétéká környékén lévő összes kocsma is, és minden egyéb hely, ahol lehet szelfizni. Egy barátnőm szerint, hogy tehettem ezt magammal, okos, szép, lány vagyok, aki sokra vitte – és én hazajövök minden nap ide, egy ilyen helyre, egy ilyen ronda helyre, ami megöli a lelkem. A szép lelkem.

Rá kellett jönnöm dolgokra. Egy: a szellemi elit félelmetesen hasonlít a nagymamámra:

- Kislányom! Hova költözöl?! Hát a prolinegyedbe mész?!
- De Mami, szép, felújí…
- Kislányom, mit fognak szólni?!

Kettő: az új lakcímemmel kikerültem a szellemi elit dobozából. Mindegy mi van a fejemben, mit olvasok otthon, hogy gondolkodom a világról – ha túl messze vagyok az Oktogontól.

Persze, meglátva a kezdőfizetésemet, aminek így is örülnöm kellett, tudtam: nem kell nekem az a szoba a Bajcsyn 40 ezer forinttal többért. Jó lesz nekem itt. Különben is, megszerettem ezt a lakást. A környék csendes, nyugodt, világos, zöld és szagtalan. Havi 60 ezer forintért kaptam egy fél – utolsó sarokig felújított – lakást, még ha az Kőbányán is van (de lehetne Óbudán, Csepelen, Rákospalotán és egyéb kínos helyeken, ahol igazi budapesti értelmiségi hallgató nem is nézne ingatlant, mert csak). Igen, Kőbányán van a lakásom. Kő Fuckin’ Bányán.Telepi tróger lettem anyukám, és élvezem.

Furcsa emberek utaznak a 3-as vilin,  amelynek megállója kettő percnyire található a konyhaablakomtól. A hűvösvölgyi úrinénik a Hűvösvölgyben maradtak – helyettük vannak munkás bácsik reklámszatyorral. Előttem kedves lakótömb, mögöttem játszótér sok fával. A szomszédom heti egyszer Metallica számokat gyakorol túlzott vehemenciával, de nekem tetszik. Boltba menet gyakran halad el mellettem zsibongó utcagyerekfelhő. Olyan „problémás” gyerekek felhője, akiket valahogy nem találtak meg a pöpec szociális munkások pöpec tanodái. Ők is hallgatnak mocsok amcsi rap-et, amit én is imádok, ez van - az elitkollégiumban is imádtam már. Megfigyeltem, a deszkáscipőnk is hasonló. Mondhatnám, hogy egy cipőben járunk. Deszkáscipőt csak otthon veszek fel amúgy, abban a legjobb Nietzsche-t olvasni. Igen, azt mondtam, otthon: Kőbányán.

Nagyezsda