Nem tudtam kiöltözni. Még a hónaljam is természetes illatú volt. Talán természetesebb, mint kellett volna. Semmi ünnepi, parfümös frissesség. Az olyan unásig ismételt, humorosnak szánt frázisok pedig, hogy "de úgysem látja senki, alulról lehetsz fürdőnadrágban is (?!) haha", esetembem nem állták meg a helyüket: webkamerán keresztül is pontosan úgy festhettem, mint aki (két) bal lábbal kelt fel.

Félig vizes hajjal, kráterekkel a szemem alatt, olyan arccal, amit nemhogy nem "szeret a (web)kamera", hanem egyenesen utál. Legszívesebben kinyomtam volna (magamat), hogy csak az egér hangom kínozza tovább az interneteket, ha nagyon muszáj. Szeretett tanárom szerint azonban csak webkamerába felelve őrizhettük meg a személyesség utolsó cseppjeit mai rohanó digitális világunkban. Teljes mértékben egyetértettem vele. (De ettől még kényelmetlenül éreztem magam a digitális záróvizsga pillanataiban.) 

Az egészről a laptopom töltője tehetett. Az utóbbi időben csak olyan pozitúrában hajlandó működni, amibe beállítva a laptopot egy furcsa, tokás teknőshöz hasonlítok. A szobában lévő fények és a webkamera összjátéka kényes kérdés. Vagy megtévesztően jól néz ki benne az ember, vagy tokás teknőssé válik. Eszembe jutott mindig szép Viki barátnőm, aki azt mondá egyszer: ha csinosnak érezzük magunkat egy vizsgán, magabiztosabban fogunk szerepelni rajta. Ehe. Láttál volna engem most Vikim... Te értenéd, hogy miről beszélek. 

Bájos, rajtam kívül álló körülmény (KORONAVÍRUS!), hogy egész reggel a lakás közös tereibe settenkedő, lehetséges fertőzöttségétől rettegő, kesztyűs, maszkos, Svédországból frissen hazatért, kínai lakótársamat bátorítottam falakon is átjutó ordítással, hogy igen, bezártam az ajtómat, légmentesen, de ha ez megnyugtatja, nem veszek levegőt, amíg nem végez, nyugodtan szedje össze a dolgait és vigye a szobájába. Csak ne kérdezzen percenként valamit! Koncentrálni szeretnék... 

Reménykedtem azért az égiekben, mindenféle szentekben, Soros Györgyben - mégiscsak (inkább) lipsi pölcsész fatyok -, Müller Cecíliában, az ország összes elcsent és lefertőtlenített nyunyókájában, hogy kedves tanárom, példaképem, vizsgáztatóm sokat tapasztalt ujjbegye jó időben fogja megérinteni okostelefonja szkrínjét és a Google Random Number Generator egy számomra kedvező tétel számjegyét dobja majd ki. A tizenhétből csak kettővel nem akartam találkozni. Tizenötből doktori védést csináltam volna. Kiléptem volna a laptopok képernyőjéből, mint egy hologram-Nagyezsda és kiskosztümben mutogattam volna színes grafikonokat a pépétémben, tudományos szavakkal dobálózva, összekacsintva a vizsgabizottsággal, hogy "és nem is kell hozzá internet". (Tanszékünkön az igazán menő tanárok évente minimum egyszer kell, hogy produkáljanak egy plenáris előadást vagy szemináriumi órát, ahol Csepeli György megkerülhetetlen ... és nem is kell hozzá zsidójának címét veszik kölcsön, a zsidó szót kicserélve valami kapcsolódóra.) 

De nem, nem, soha. A kettő rettegett tétel egyikét "húztam". Huszonöt éves vagyok. Ez már a mesterdiplomám. Nem voltak illúzióim. Biztosan tudtam, hogy hosszú lesz, kínos, szégyenként fogom megélni ami jön - és úgy le fogom égetni magam, hogy hátralévő életemben bujdosnom kell, hátha találkozok valakivel, aki látta az onlájn performanszomat.

Bevallom, a McMoment menü után, amit korgó gyomrom elhallgattatására történész szerelmem hozott nekem a laptop elé - ing, zakó, szövetnadrág... #dúshajábatépaszél... Hogy tudnak a töriszakos fiúk MINDIG elegánsak lenni? - kicsit jobb színben láttam a történteket: már nem összekuporodva sírtam az ágyon, csak simán. 

A záróvizsga kézfogások helyett széles, virtuális mosolyokkal zárult. Arra gondoltam, mennyire szeretem ezeket az embereket. Az évfolyamtársaimat, a tanáraimat, az addig számomra ismeretlen, de annál menőbb digitális marketinges atyaúristen pasast, aki a meghívott szakmai zsűri szerepét töltötte be és tulajdonképpen az arcának mindig csak egy-egy szeletéhez beszéltünk, ugyanis telefonról bejelentkezve ülte végig a záróvizsgát. (Elismerésem!) 

Anno az egyik munkahelyemen a Microsoft Teamst kellett kívánatossá tennem leendő korporét vásárlók számára. (Marketinges voltam.) A vicces az volt a helyzetben, hogy szerintem senki nem gyűlölte úgy a Microsoft Teamst, mint a mi teamünk... Azóta persze eltelt három év és Teams határozottan jobban teljesít. Legalábbis nem csatlakoztak be random idegenek maszturbálni az online eseményünkbe, ahogy az nemrégiben a Zoomon történt, szóval becsüljük meg amink van.

Tényleg meg kell becsülni, amink van. Azt, hogy a kínai lakótársaink tünetmentesen repültek vissza hozzánk a koronavírusos Külföldről. Azt, hogy van internetünk, amit olyan világot megváltó dolgokra használhatunk fel, mint a záróvizsgázás. Azt, hogy ha csak virtuálisan is, de itt vagyunk egymásnak. És az életet, ami szép és reméljük még hosszú. Éppen csak annyira hosszú, hogy még sok online prezentáció várjon ránk, amelyeket már talán nem baszunk el.

A kép saját.

Fehér Nagyezsda