Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2017) - Arany Medve, Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2017) - Ökumenikus Zsűri díja, Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2017) - FIPRESCI-díj – mégis azzal a tudattal indultam a moziba, hogy ízlések és pofonok: lehet, hogy Enyedi Ildikó most készül ellopni két értékes órát az életemből. Másrészt, bevallom, vettem egy csomag zsebkendőt is: titkon azt vártam, hogy végig fogom sírni az egészet. Csalódás csalódás hátán: sírni csak egyszer sírtam, a kétórás játékidő pedig nem meglopott, hanem megajándékozott…
Meglepetés! Ez a film nem az a film...
Nem erre számítottam. Somolyogni akartam valami mesterkélt imádnivalóságon, mert hát szerelmes film. Fekete-fehér vagy ultra bonyolult szereplőket akartam, és nem félelmetesen bármelyikünkhöz hasonlókat. Kizárólag pasztellszíneket akartam és hogy az erdős jelenetekben patetikusan fussanak a szarvasok. Nem akartam, hogy ennyire mélyre hatoljon ez a film, nem akartam ekkorát nyelni, nem akartam, hogy ennyire fájjon a szépség, amit kaptam. Pedig pontosan ez történt. Lehet kuncogni a szavaimon, igenis témánál vagyok. Ez a film a szexről szólt, de nem akárhogy.
Egyszerű legyen, „mint egy pohár víz”
- mondta maga Enyedi. Így is lett. Végig tiszta, egyszerű képeket látunk. Olykor szó szerint húsbavágóan egyszerűeket: egy húsfeldolgozó üzemben játszódik a film, mindent láthatunk. Ha nem bírjátok a premierplán levágott marhafejet, ömlő vért, és pulzáló nyaki ütőeret, gondoljátok meg kétszer is, hogy beültök-e a moziba. Pedig nincs ebben semmi életidegen: vér, hús, test. Aztán álom, zene, lélek. Aztán sóska krumplival, parizer, kávé. IKEA-s ágy, papucs, takaró. Utca, város, napfény, park, fű, szerelmeskedő pár, öntözőberendezés, pornófilm, plüssállat. A világ, az élet, a szerelem. Evidenciákat tol a képünkbe a film, mi pedig meglepődünk a jelenetek egymásutánján, annyit kozmetikázzuk amúgy az életet és a saját érzéseinket is. A Testről és lélekről nem kozmetikáz. Nyers, egyszerű, tiszta (minden mocska ellenére), és gyönyörű úgy, ahogy van.
„Rácz Mária vagyok, minőségellenőr…”
Fantasztikus játékot láthatunk a teljes szereplőgárda részéről. Dolgoztam már a filmbéli üzemhez hasonló helyen, és állíthatom, hogy tökéletesen sikerült megjeleníteni az ottani karaktereket. Sőt, ez tulajdonképpen a teljes magyar valóságra igaz. A vegyesbolti eladótól vagy a takarítónénitől (Békés Itala), a rendőrnyomozón (Mácsai Pál) át, a megkeseredett/szorongó szerelmesig, mindenkit sikerült maximálisan élethűen ábrázolni. Ebben a filmben otthon érezhetjük magunkat, a miénk. Nagy Ervin a föld legjobb „Sanyi, az üzem bikája”, Tenki Réka igazi tűzrőlpattant pszichomókus, Jordán Tamásnak, a gyerekpszichológusnak állva tapsolok. Mária (Borbély Alexandra) és Endre (Morcsányi Géza) a legidegesítőbb főszereplők ezen a planétán. Antipatikusak. Az volt az érzésem, hogy megszólalni sem tudnak jól, nemhogy megmozdulni… Aztán rájöttem, hogy én ugyanilyen főszereplő lennék, ha nem alakítgatnának rajtam semmit – mind ilyen főszereplők lennénk. Ezután a pont után kvázi beléjük szerettem, minden pszichózisukkal és besavanyodottságukkal együtt.
„…azt álmodtam, hogy egy halványkék lovon ülök…”
Nem hinnétek, de a humora az egyik legnagyobb ütőkártyája ennek a filmnek. Olyan, mint a cukor a paradicsomlevesben: ez emeli ki igazán az ízeket. A párbeszédektől 100%-osan valódi a Testről és lélekről. Prüszkölve fogtok nevetni, azt garantálom. Jöjjön egy-egy példa, leírva persze a közelébe sem érnek a hallott, látott verzióknak.
Endre a pszichológusnál: „Olyan dolgok történtek velem, amelyek egy normális szarvassal történni szoktak, … gondolom.”
Béla a pszichológusra várva: „Én azt álmodtam, hogy egy halványkék lovon ülök…”
Zsóka néni oktatja Máriát, akit csücsörítésen kap: „Palit akar fogni Doktornő? Mer’ azt nem így kell…”
Mária az ebédlő kellős közepén, Endréhez: „- Én nagyon szépnek látom magát.” Endre: „- Hát ezt nem hiszem el.”
Mária, éjszaka, hangosan a telefonban, hogy Endre lánya is hallja: „Akkor én most lefekszem!”
És a kedvencem: … „Este felhívna? Egyszerre alhatnánk el.”
Az érintésről, a bennünk lévő sűrű erdőről, a kívül lévő nagy világról, a krumplipüréről…
Imádtam azt, hogy kulcsfontosságú a filmben az evés motívuma. A szerelem, a szex és az evés kéz a kézben járnak. Logikus nem? (*filozófiai fejtegetés helye*) Nagyon szép rész, amikor Mária az álmáról mesél: szarvas volt, nagyon éhes volt, hiába túrta a havat, nem lelt élelmet, de vele volt a társa, aki talált egy nagy, szőrös levelet, és az egészet átengedte neki, ő megette, nem volt rossz íze, csak olyan émelyítő… Később rájön, hogy az érintéssel vannak problémái (a pornó nézés sem segít ezen a bajon). Elindul hát a világba, hogy érintsen. A kedvencem volt, amikor beletenyerel egy tál krumplipürébe. Aztán még simogatott marhát, feküdt fűben, feküdt fűben amikor bekapcsolt a locsoló berendezés, sütkérezett a napfényben, végül megérintette saját magát is… Nem szabad alábecsülni sem a külső, sem a belső világokat, na meg az érintés fontosságát sem.
Amikor sírtam
Ti is sírni fogtok. Mindenki sírt. Az ominózus „Én belehalok, annyira szeretem magát.” előtt csendül fel az ún. szerelmes zene, Laura Marling What He Wrote (I Speak Because I Can) című andalító remeke. Nem menekülhettek előle.
A film szerint szerelmesnek lenni már csak ilyen véres dolog. Ilyen nehéz, meg ilyen természetes is. Természetes, mint az éhség mondjuk. Ahhoz pedig, hogy szeretni tudjunk, érinteni is tudni és merni kell. Az egész világot merni kell megérinteni. Ez se nem egyszerű, se nem lehetetlen. Bonyolult és pofon egyszerű. Küzdelem, és boldogság. Test és lélek titokzatos, gyönyörű kapcsolata. A filmnek – szerintem – igaza van.
Fehér Nagyezsda
Mesterképzést keresek. Holnapután lejár a jelentkezési határidő. Múlt hétfőn elmentem egy ELTE BTK-s tanszék nyíltnapjára. Hátha. Meg kellett egy kis nosztalgia. Elhelyezkedési lehetőségekről nem kaptam nagyon információt – viszont a doktori program nagyobb hype-ot élvezett, mint a Suicide Squad nyáron. Arra gondoltam, ez a történet ismerős…
Részmunkaidős állást kerestem. Csak kiegészítés kellett álmaim gyakornoki helye mellé. Az asszisztensi munkakörtől egyelőre rázott a hideg, és a multikra is haragudtam. („Mindezt majd megírom még pontosabban is…”) A telefonálósdin volt a sor. Csak kedvesnek kell lennem, és tűrnöm a monotóniát. Pénzt fogok keresni, este visszakapom az agyam és békében olvashatom a szobámban a posztmodern regényeket.
Három évvel ezelőtt lelkes, vidéki fiatal lévén leváltam a családomról (ez úgy hangzik, mint egy rossz nevelési kézikönyv), és megkezdődött saját kis életem: kollégista bölcsész lettem Budapesten. Nem standard kollégista – szakkollégista, elit kollégista. Intézményem pontos definíciója: kastélyszerű, szép, régi, budai épület, ahol 0-24-ben tudományos munka folyik, a lakók kedvenc szava a ”posztkolonializmus”, és az egy négyzetméterre jutó sznobizmus mértéke nagyságrendekkel magasabb a többi fővárosi kollégium sznobizmus-szintjéhez képest.