„…saját lábunkon állunk, saját erőnkből boldogulunk, saját életünket éljük.”

Saját Láb

A kezdetek

ZIMMER FERI - Osztrák-magyar vendéglátós életképek 1.

2019. augusztus 21. - Fehér Nagyezsda

img_20190821_211726.jpgJúlius elseje óta egy osztrák hotelben élek, Salzkammergut vidékén. Én vagyok az egyik recepciós. Szomszédainknál nagy divat belföldön (is) nyaralni, ezért a vendégeink körülbelül fele hamisítatlan, hundertprocentig stájer. Tudjátok, hogy mit jelent ez? Azt, hogy körülbelül másfél hónapig egy szót sem értettem belőle, ha hozzám szóltak. Ami a tényleges feladatkörömet illeti,... egy csöppet eltér a szerződésben foglaltaktól: part time pincér is vagyok ugyanis. Amikor beadtam a jelentkezésemet ide, úgy tudtam, néha-néha el kell majd adnom pár kólát, de semmi több. Füllentettek. Nem kicsit, nagyot. Mindent a mérlegre téve azonban kijelenthetem, hogy jelen helyzetem nem jó, de nem is tragikus. Líbe grűsze ausz Osztrákia! 

Hogy is kezdődött ez az egész? Mikor határoztam el, hogy én is nincstelen, németül kicsit beszélő, osztrák vendéglátásba menekülő magyar leszek, ahogy olyan sokan mások? Hát akkor, amikor nincstelen, németül kicsit beszélő, magyar lettem. Pont akkor, pont ott, a Baszmannaja utcában. (Na jó, a Móriczon inkább.) 

A 'nincstelen' persze erős túlzás, de száz szónak is egy a vége: osztottam-szoroztam és világossá vált, hogy annyi pénzt, amennyire szükségem van, annyi idő alatt, amennyi a rendelkezésemre áll, olyan állapotban, amilyenben vagyok - és olyan háttérrel, ami az én hátam mögött van, nem tudok megkeresni. Itthon nem. 

A 'nincstelen' egyébként azért sem találó kifejezés, mert - nem lehetek hálátlan! -, igenis voltak valamicsodáim. Például két elhagyott munkahelyem, amelyekről pénz helyett életre szóló tapasztalatokkat távoztam. Végre megtudtam, hogyan NEM akarok soha többé dolgozni. 

Emellett volt egy ripityára törött laptopom. Nem is olyan kevés pénzembe került és csak tíz hónapig tartott. Egy óvatlan pisilés alkalmával a hátizsákom lezuhant az ALLEE WC-jének akasztójáról. Járólap. Szerencsére előzőleg az egész életemet a OneDrive-omra mentettem, mint minden jó Y-generációs home office-ban dolgozó egyén. 

Volt (és van) egy háromkilós, ezeréves Toshiba monstrumom is, amivel bár kínszenvedés volt játszani a mindig más kávézóban dolgozó budapesti szabadúszót, annyiszor kihúzott már a gödörből, hogy csak azért se veszek újat. Majd ha végleg megadja magát. Ezt persze csak most mondom ilyen bölcsen, hogy pillanatnyilag és ideiglenesen "pályát váltottam" és nincs olyan gyakran szükségem laptopra. Az igazság az, hogy ha az én eredeti munkakörömben elveszed valakitől a gyors és hordozható laptopját, az illető nemes egyszerűséggel belátható időn belül éhen hal. 

Volt még egy betegségem, ami úgy körülbelül mindent megnehezített és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy lecsússzak oda, ahova lecsúsztam. Az idei tavaszomat nem kívánom senkinek. A szakember, akire heti gyakorisággal lett volna szükségem, a legolcsóbb esetben is 10.000 forint/alkalom áron rendelt Budapesten. Minden másra SE volt Mászterkárd, nemhogy erre. 

Volt egy vízióm is, sőt, egyenesen jelenést láttam. (Ez most úgy hanzik, mint egy rossz Molnár Ferenc Caramel album, de nem az.) Tudtam, hogy hiába vagyok igyekvő egyetemista, aki igazán rászolgálna, - ismét - nem fogok kollégiumi férőhelyet kapni. A pályázat benyújtásához ugyanis a szüleim keresetét szőrszálhasogató mértékben igazoló papírokra van szükség. Ha valakinek a szülei olyan zavaros körülmények között dolgoznak, mint az enyémek, az nem tudja egykönnyen beszerezni ezeket a papírokat. (Emiatt amúgy a havi több tízezer forintos 'szoctámtól' is elesik, amit megkaphatna. És igen: akkor is a szülők átvilágításával kezdődik a jelentkezési procedúra, ha az ember önfenntartóként adná be a jelentkezését.) Kauciót, bérleti díjat, közös költséget és rezsit viszont kénytelen lesz beszerezni... 

Hamar összeraktam a képet: jól is elsülhetett volna ez a szemeszter (/az életem...), de nem így lett. Majd legközelebb. A legközelebbhez viszont pénz kell.

Pénz kell laptopra, pénz kell lakhatásra (hehe), pénz kell orvosra, pénz kell ahhoz, hogy ezentúl jobban megválogathassam a munkáimat és ne kelljen mindenféle lélekölő sz@rf@st elvállalnom a megélhetésemért. Ami pedig a legfontosabb: pénz kell ahhoz is, hogy ne kelljen éjt nappallá téve dolgoznom és végre tanulhassak is, szakdolgozhassak is és lediplomázhassak is. Mert már én unom saját magamat.

"Én, kérem, egész életemben túl akartam lenni rajtam." -

írja Parti Nagy Lajos, én meg a fenekemre fogom tetováltatni ezt a mondatot, annyira a sajátomnak érzem. A tanáraim jelentős része már úgyis valami minden határidőből kicsúszó, inkompetens naplopónak hihet, mert istenverte háttérsztorimmal sosem akartam őket traktálni. 

*

Tudtam, hogy vagy én leszek a következő Viszkis rabló - "Jó napot Hölgyeim és Uraim! Ez egy fegyveres rablás!" -, vagy beteljesítem apám régi álmát, ami egyben minden nyugatmagyarországi szülő álma: keresek egy állást, bármilyen kuli is legyen - Ausztriában. Nem táskaboltban lettem eladó, ahogy Apa szerette volna, de azért a recepció se rossz.

Folyt. Köv. 

Ha tetszett ez a szösszenet, keressetek engem - Fehér Nagyezsdát - mindenféle szosöl felületeken (Facebook-on meg Instagramon). Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok. Gyertek, mert csak az ökör posztol magába'. 

A kép saját. 

 

Levél a régi, érettségiző önmagamhoz

img_20190412_220452.jpgKedves 18 éves Nagyezsda,

igen, te ott hosszú, barna hajjal érettségi tételekkel a táskádban, aki rémeket látsz, de minek is? 

Napok óta hozzád hasonlókba botlok, akik kosztümben telefonálnak anyukáiknak ponthatárokról, közben lázasan gesztikulálnak és még a Facebook-fídemet is elárasztják a róluk szóló cikkek. Úgy is mondhatnám: amikor rád nézek, mindig eszembe jutsz.

Szeretnék elmondani neked pár dolgot, ne vedd kioktatásnak. Hallgass erre a vén, 25 éves nőre, aki éppen (csak) annyi élettapasztalattal rendelkezik, hogy gimnazistáknak már pampoghasson (másnak persze nem).

1.) Készülj legjobb tudásod szerint, DE ha nem sikerül bejutni a kipécézett egyetemre, az sem jelenti a világ végét. Bejutsz egy másik egyetemre vagy nekifutsz az érettséginek még egyszer. A lényeg: másnap is ugyanúgy fel fog kelni a Nap. (A B-terveink meg egyébként néha meglepően jól sülhetnek el.) Tudom, nehezen fogadja be a kamaszos szélsőségekkel teli agyad, de így van. Ha megérted, neked lesz könnyebb. Az elizgult és elrettegett agysejtjeiddel például tanulhatsz is... 

2.) Fejezd be mások állandó túllicitálását! Ne légy már most olyan, mint egy joghallgató, akinek az egyetemen végzett tanulmányi tevékenységéhez hozzá tartozik - esküszöm, kreditet is kapnak érte -, hogy mindenkivel tudassa: ő márpedig nehezebb egyetemre jár, mint XY és kész. Az a helyzet, hogy ez senkit nem érdekel. Mindenki annyira készül és izgul, amennyire a terve és a körülményei megkívánják. Valakinek ötszáz pont kell, valakinek háromszáz. Neked pedig nincs jogod lekicsinyleni senki álmait, választott tantárgyát, kipécézett egyetemét és a hozzá vezető küzdelmeit. Ha mégis így teszel, a te érettségid attól még nem lesz se jobb, se könnyebb - csak elpocsékolsz egy csomó erőt és időt janiságod bizonygatására...

3.) A régi jó dolgokból nem maradt semmi... Tudom, tudom. A tavalyi érettségi könnyebb volt, bezzeg az idei. Bezzeg. Természetesen mindenki összeesküdött ellened, nem akarják, hogy egyetemre menj. (... nem vagyok egy Bayer Zsolt, de ezt a hülyeséget ugye nem gondolod komolyan?) 

4.) Senkit nem fognak érdekelni a pontjaid miután bejutottál egyetemre. Ahogy később a munkahelyen az sem, hogy hányas lett a diplomád. A pontok és az osztályzatok eszközök, hogy eljuss oda, ahol majd meg kell mutatnod, mit tudsz. Szóval, ha szégyenkezni támadna kedved a pontjaid miatt, még most szégyenkezd ki magad. Ha pedig akkora arcod nőne a pontjaid miatt, mint egy svédasztal, akkor még most örülj az arcodnak. Később nem lesz rá időd! 

5.) A csoki nem segít. Hiába mondják, nem igaz. Ugyanúgy izgulni fogsz csokival, mint csoki nélkül. Ugyanúgy el fogsz felejteni dolgokat csokival, mint csoki nélkül. És csoki nélkül is ugyanolyan bravúrosan megcsinálnod az egészet, mint csokival. Egyszerűen csak cikket kell írnia valamiről a kontentet gyártóknak és ez a "mit vigyél magaddal érettségire" bejövős. Kínjában sok ember rákattint. A tanároknak meg ugye tematikus small talk kell ezekre a napokra. Vizet vigyél magaddal, hogy el ne ájulj, a víz a lényeg. Meg a zsebkendő, ha sírni támadna kedved, hogy most fogod elrontani az egész életedet. 

Vicc volt. Megcsinálod. Ahogy előtte és utána is mindent.

 

Ha tetszett ez a szösszenet, keressetek engem - Fehér Nagyezsdát - mindenféle szosöl felületeken (Facebook-on meg Instagramon). Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok. Gyertek, mert csak az ökör posztol magába'. 

 

A kép saját. 

 

Fehér Nagyezsda 

 

 

Anyák. Napok.

Anyukám folytonosság

img_20190505_130513.jpgEgy magazin nemrég pályázatot hirdetett. Édesanyánkkal kapcsolatos kedvenc, meghatározó pillanatot kellett megírni. Rögtön megsértettem a kritériumokat, ahogy alkotni kezdtem, hiszen nekem nincs ilyenem. Anyukám nem egy-egy pillanat számomra. Anyukám folytonosság. 

Anyukám a legkedvesebb és leggyakoribb hang a telefon túlsó végén. Fogadott és nem fogadott, kimenő és bejövő hívások tömkelege. Változó témák, azonos lezárás: „... legyen szép napod, szeretlek!” Én meg mindig igyekszem, pedig néha reménytelennek tűnik, hogy találjak valami szépet a napomban. Viszontszeretnem őt legalább könnyű, kivéve akkor, amikor nehéz, mert a szeretetnek súlya is van ám. 

Anyukám vonatjegyek állandó célállomása, hazatérés. Integetés az utca végéből, ha ismét indulni kell. Persze mostanában egyre jobban kitakarnak minket azok az istenverte tuják. Ez lehet az élet rendje: az ember örökké csak integetne az anyjának búcsúzáskor, de egy tuja megakadályozza. Fel kell nőni... most már komolyan. 

Anyukám régi terv, hogy összecsomagolunk és elmegyünk valahova messze, nem törődve senkivel. Ki tudja, hova mennénk és mit csinálnánk ott, nem is fontos. A közös utazás lenne a lényeg, együtt döcögni a buszon, ahogy húsz éve is. 

Anyukám meleg, puha kéz a homlokomon, ha lázam van. Mintha lázmérő nélkül is tudta volna, hány fokos a testem. Amióta egyedül betegszem és gyógyulok meg, húsleveséért és teájáért imádkozom két lélekvesztett, budapesti orrfújás között.Tőle távol csak a gyömbér rágcsálása marad, ennyit tudok "megfőzni" magamnak, ha elhagy az erőm. 

Anyukám négy éven keresztüli, fél hatkor megszólaló ébresztő. Egyszer sem késtem el a gimiből, csak szólok. Ez teljesítmény. 

Anyukám bizonyosság, hogy a kételyeim és kishitűségem ellenére képes leszek arra a sokadik valamire, amire szerintem nem vagyok képes.

Anyukám kis túlzással megszámlálhatatlan mennyiségű Ménesi út 11-13.-ba küldött levél feladója. Akkoriban kezdődött (sajnos mostanában is jellemző rám), hogy néha elfelejtettem, ki vagyok. A kézírását látva, megérintve mindig kicsit közelebb kerültem a megoldáshoz. 

Anyukám több, mint tizenkét évnyi hol szebben, hol esetlenebbül, de mindig nagy gonddal, kifejezetten számomra becsomagolt tízórai. Én nem holmi boltban előállított, anonim szemetet ettem iskolás koromban. És nem felejtem a sárgarépás, sajtos rántottát sem, amit akkor készített nekem, amikor először mentem a gyárba dolgozni - fő a fehérje- és rostbevitel. 

Anyukám a még érintetlen, barna hajamat mosó, öblítő, fésülő, befonó kéz. Bárányhimlő viszketését enyhítő cinkes rázó. Anyukám az, aki kiskamasz koromban elmagyarázta, hogy ez bizony mostantól minden hónapban meg fog jönni. Anyukám szépen kikészített ünneplő ruha, szavalóversenyek, iskolai előadások nélkülözhetetlen öltöztetője. 

Anyukám mosott ruha illata, radiátoron száradó, kissé még nyirkos, de tiszta törölköző.

Anyukám az, aki mindig ugyanúgy örült a vadvirágcsokroknak. Akkor is, ha csúnyácskára sikerültek.

Anyukám őszi reggel: fűtetlen ház kisszobájában hangos kattanással bekapcsolódó hősugárzó, rajta a zoknijaim – sosem hagyta, hogy fázzak.

Anyukám gesztenyebarna hajtő, amit szőkére festek, mindig szerettem vele pepecselni. Anyukám gesztenyebarna hajtőbe vegyülő ősz hajszál, az első kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy az idő - sajnos vagy hála az égnek, de - telik.

Anyukám változás is. Mindig levet magáról valamit, hogy olyat vehessen fel, ami inkább előre visz, mint visszatart. Próbálom utánozni, de nehezebb, mint gondoltam. Életre szóló házi feladat. 

Ha tetszett ez a szösszenet, keressetek engem - Fehér Nagyezsdát - mindenféle szosöl felületeken (Facebook-on meg Instagramon). Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok. Gyertek, mert csak az ökör posztol magába'. 

 

A kép saját. 

Fehér Nagyezsda 

 

 

Ezt azokra (a nőkre), akikért minden nap hálás vagyok, nem csak ma

img_20190308_141834.jpg

Elég nagy a szakadék a hely között, ahonnan származom és a hely között, ahol jelenleg élek. Ez azt jelenti, hogy több életem van (ellopom ezt a kifejezést Bencsik Orsolyától!). Az úton, amit az otthonomtól a munkahelyeken és egyetemeken át megtettem, sokféle közösségben léteztem. Figyelnem kellett és figyeltem is, ami nagy emberismeretet adott. Sok sztori és sok karakter van a tarsolyomban. Nézzünk pár nőt!

A szüleim első gondolata az egyetemről és a szakkollégiumról, ahova anno bekerültem az volt, hogy ott biztosan jó helyen leszek. Hiszen ezekre a helyekre csak válogatott emberek kerülhetnek be. Rossz hír minden ilyen naiv léleknek: szemétládának lenni emberi gyengeségeinket le nem győzni elit gimnáziumból kikerülve, sok nyelvvizsgával, diplomával és doktori fokozattal is lehet...

Ha szemmel lehetett volna ölni, akkor én már húszévesen meghaltam volna. "Elszedtem" ugyanis a szexi tanársegédet egy mesterszakos és két doktorizó lány elől. Nyíltan senki nem mocskolódott, mert ahhoz túlképzett volt, de cserébe csinált minden mást. És én a szóban forgó hölgyekre felnéztem, mert okosak voltak, hiszen kutattak.

Egy kisebb egyetemi kutatást két konzulenssel írtam. Egyikőjükre azért volt szükségem, mert pontosan az ő szakterületét pécéztem ki magamnak - a másikukra meg azért, mert ő segített is. Előbbi hiába volt komoly szaktekintély, hidegen hagyták a konzulensi kötelességei. Az idős hölgy egyszer "ért rá" találkozni velem, akkor is inkább az öltözékemre tett megjegyzéseket. Szerinte sosem öltözöm fel eléggé, fel kéne öltöznöm, de biztos, hogy a Tanár Úrhoz megyek ugye. (Tanár Úr a másik konzulensem volt, életem egyik legjobb tanára, a megalázó megjegyzést pedig mindazzal érdemelte ki, hogy csinos volt és 37 éves. Én meg cicanadrágot viseltem.) És én erre a hölgyre felnéztem, hiszen kutató volt.

 

via GIPHY

 Az úgymond versenyszférába kerülve többnyire női feletteseim voltak. Csinos, negyvenes nők, akik sikeresek voltak a munkájukban, akiket az ember a húszas évei elején csillogó szemmel néz és példaképnek tekint. A húszas évei közepén - itt vagyok most - pedig már annyit kap belőlük, és az üvöltő emberi hibáikból, hogy nőt sem akar látni többé. 

A mesterszakot félve kezdtem el. Az akkori munkahelyeimen a munkát is. Nem öltözködtem csinosan, nehogy megint féltékeny legyen valaki az alakomra (olyan valaki, aki szebb is nálam, de öt kilóval nehezebb). A hajamat bekötöttem, mert a túl szép haj irigységet szül. Igyekeztem halkan okosnak lenni, hadd érezze a harmincas kollegina, hogy ő király, mert tudja ki az a Grecsó Krisztián. Ha kellett bólogattam, hogy Ronáldó jó pasi, és még pár Óbeget is megdicsértem, hiába okádékok mind. Nem nevettem túl hangosan a férfi kollégák viccein, nehogy flörtnek tűnjön. Nem kérdeztem óra után a férfi tanáromtól az egyetemen, nehogy flörtnek tűnjön. 

via GIPHY

Alapvetően nem akartam fiatal, intelligens, ambiciózus és (fogjuk rá) csinos nőként viselkedni sehol, mert az volt a tapasztalatom, hogy ennek bármilyen közegben, rétegben, csoportban hajtépés a vége. Nem gyáva voltam, HANEM ISTENTELENÜL FÁRADT.

Ehhez képest igen jól alakultak a dolgok. Az egyetemen olyan női tanáraim lettek, akiktől távol áll a túlzott hiúságuk - már ha van nekik - munkahelyre való elcipelése. Az évfolyamtársaim egy része olyan fiatal lány, akiről példát veszek, hiába vagyunk egyidősek. Dolgoznak, tanulnak, a saját lábukon igyekeznek állni és nem versengünk egymással piti dolgokon. Ez talán először fordul elő életemben.

Megismertem három remek nőt nemrég, mindhárman vállalkozók, néhány hónapja dolgozunk együtt. Igen, van olyan, hogy nem tekint rád ellenségként aki elmúlt negyven/akin van két kiló plusz/akinek van egy-egy ránca/akivel egyforma a diplomátok/akivel egyforma a műveltségetek. Van olyan, hogy egy csapat kompetens nő őszintén jól kijön egymással, együttműködnek, teszik a dolgukat és eredményeket érnek el.

Ha lenne poharam, emelném ezekre a nőkre, mert már nagy szükségem volt rájuk, hogy valami jót is lássak.

Ha tetszett ez a szösszenet, keressetek engem, Fehér Nagyezsdát az ilyen-olyan szosöl felületeken (Facebook, Instagram). Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok! Gyertek, mert csak az ökör posztol magába'. 

 A kép saját.

Fehér Nagyezsda

 

 

 

 

Ezentúl a céges kutyából fizetem a lakbért

Variációk álláshirdetésekre

img_20190301_112825.jpgMindenkinek megvannak a maga perverziói. Az egyik volt munkatársam például napi szinten bújja az albérletes Facebook-csoportokat, pedig már évek óta biztos a lakhatása. Én meg szeretek álláshirdetéseket vizsgálni csak úgy. Mindig lehet belőlük tanulni valamit! 

1.) Ha mindenféle emojikkal - kutyafejecske, dollárka, zsák pénzecske, bokszkesztyűcske, ilyen fejecske, olyan fejecske, stb. - helyettesítesz bizonyos szavakat a kiírásodban, attól fiatalosnak tűnsz majd. "Fiatalos csapat, versenyképe..." Meg persze komolyan is fog venni mindenki. Főleg azok a komoly jelentkezők, akik mind a harminc komoly kikötésednek komolyan megfelelnek. Imponálni fog nekik, hogy ilyen kimagasló szosöl kompetenciáid vannak és úgy fellelkesülnek, hogy félpénzért is vállalják a melót. (Nem.)

2.) Ha MLM-mel foglalkozol, akkor nyugodtan álcázhatod "Marketing/Sales tevékenységnek" azt a valamicsodát, amit a leendő kollégádnak művelnie kell. X ember jelentkezni is fog a hirdetésedre, mert nem tudja, hogy a homályos, szűkszavú megfogalmazás eltakarni hivatott valamit. Mert nem bűzlik neki, hogy heti húsz órára négyszáz nettót ajánlasz, meg rugalmas munkaidőt és impozáns irodát - mindehhez pedig semmilyen végzettség, tapasztalat, nyelvtudás, szupererő nem szükségeltetik, csak az, hogy "Akarj tanulni!", "Merj nagyot álmodni!", "Szeress beszélni az emberekkel!". Aha. Try me bitch.

3.) A napi nyolc órában végzendő folyamatos CRM-ben kattintgatás/hideg, meleg, langyos telefonálás érdekes, színes, "szakmai kihívásokkal teli" feladattá varázsolódik, ha Újlipiben van az iroda. Most már, hogy ezt tudom, bánhatom azt a Senior Körömreszelészeti Manager pozíciót, amit visszautasítottam Újlipiben, mert úgy gondoltam, hogy unatkoznék benne. Én kis buta. 

4.) A legjobb kétségtelenül a céges kutya jelensége. Legelőször azt hiszem a kreatív ügynökségeknél vettem észre a céges akármicsodák párhuzamos univerzumának létezését. Mára pedig mindenhova kerítettek minimum egy jól marketingelt négylábút, ahol nem akarnak rendesen fizetni. Kezdjük azzal, hogy a "küldd el nekünk fizetési igényed"- szerű felhívások valójában nem felhívások. (De jól hangzanak persze.) Ugyanolyanok, mint a "Mit tudunk nyújtani neked? Versenyképes fizetést!" - frázis. Utóbbi esetben a cég mond egy összeget és vagy jó a pályázónak vagy nem - előbbi esetben pedig az lesz a szerencsés kiválasztott, aki a legócsóbbér' vállalja a munkát. A matekkal tehát alapvetően és konstans problémák vannak. 

Jó hír, hogy meg lehet oldani ezt a hibádzó matekot (tisztességes) zsebbenyúlás nélkül is, pusztán szavakkal. A recept: minden egyébként is adott dolgot - pingpongasztal, munkatársak kutyái, kávéfőző, konyha, terasz, WC-papír, pár alma a konyhában AKA "céges gyümölcsnapok" - luxusként, extraként kell becsomagolni. Így az új alkalmazott nem fog hőbörögni a magasabb bérért, hanem egyenesen hálás lesz új munkahelyének, hogy ilyen magas színvonalon élhet. ("Kutya... gyümölcs... pingpongasztal... Hm.")

Belegondoltam, működőképes ez a felépítmény. Elvégre megfoghatom a céges kutyát és odaadhatom a főbérlőnek, hogy tessék, a fizetésemből nem telik bérleti díjra, de nézze meg milyen édes ez az állat és a simogatása oldja a stresszt, meg nem utolsó sorban le is lehet vele fényképezkedni. Vagy foghatom a céges gyümölcsnap maradékait és bevihetem a két kivit és a maréknyi gojibogyót a Vodafone-ba, hogy ebben a hónapban így egyenlítem ki a számlámat, trendi és egészséges, örüljenek neki. Vagy - ez a legígéretesebb - elvihetem a céges jógaoktatót a TESCO-ba pénz helyett. Nem kell majd sokáig győzködni Kasszás Mancit. Be fogja látni: egy jóképű, szolidan izmos, hajlékony, jó állóképességű koraharmincas jógaoktató jobb, mintha kifizetném annak az árát, ami a kosaramban van. Elég vele reggel negyven perc mozgás és délig tartó lendületet ad (mi csak Belvita Jóreggeltnek becézzük emiatt), az egész cég alátámaszthatja ezt, mindig nagyon várjuk a kedd reggeleket! 

Ha tetszett ez a szösszenet, keressetek engem, Fehér Nagyezsdát az ilyen-olyan szosöl felületeken (Facebook, Instagram). Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok! Gyertek, mert csak az ökör posztol magába'. 

 A kép saját. 

 Fehér Nagyezsda

 

 

 

 

 

 

 

 

Rossz barátnő vagyok, mert nem vettem fel diákhitelt

Boldog Valentin napot!

img_20190214_160812.jpgEgy rövid jelenetet hoztam nektek mára, aminek egy vígjátékban lenne a helye - legalábbis azok szerint, akiknek eddig elmeséltem.

Elöljáróban tudni kell rólam, hogy gondolkodom a párkapcsolatok anyagi vonatkozásairól valahogy. Azt vallom, hogy egyetlen férfinek (volt) kötelessége eltartani engem, gondoskodni rólam, vagy segíteni pénzzel, ez a férfi pedig az apukám. 

Tehát: nem költözöm a pasimhoz ingyér'/kedvezményes áron, hogy az így spórolt pénzből Mekbúkot/Ájpedprót/táskát/cipőt/Insta-menedzser-tanfolyamot vehessek, a jövőmet építsem. Ha el akarok utazni valahova, megveszem a jegyet és elutazom, nem a pasim "visz el" (lásd: "Kicsimmel Horvátba'/Németbe'/Lupa bícsbe'/ablakba'/stb."). Ha szükségem van valamire, a saját pénzemből veszem meg, a pasim nem "ad bele, mer' hiszen annyira szeret". Ha annyira szeret a pasim, mutassa ki úgy, hogy megölel, a szemembe néz és elmondja ezt nekem. Röviden, tömören: a bankszámlám a sajátom, az anyagi nehézségeim a sajátjaim, úgy, ahogy a megoldásaik is. Mielőtt bárki szomorú lenne, számoljon el tízig és lépjen hátra két lépést: egy húszas évei elején járó akárki vagyok, kisebb-nagyobb problémákkal. Senki nem halt még bele ebbe az állapotba egyébként - aki igen, az tegye fel a kezét! 

Fenti meggyőződésemből kifolyólag csupán két dolgot nézek meg egy férfiben: a külsejét és a belsejét (máj, tüdő, stb.). Az olyan dolgok, mint az impozáns kocsi, impozáns lakás, impozáns fizetés, impozáns pozíció, négyoldalas szakmai életrajz nem érdekelnek.

Világnézetemmel volt kedvesem is tökéletesen tisztában volt. Szakításunk decemberben mégis érdekesre sikerült. Rövidre szerettem volna zárni. Tudtam, hogy fájdalommentes nem lehet, de legalább a kígyót-békát kiabálást szerettem volna elkerülni. Egy áttanult nap után bemenekültünk a hideg elől egy KFC-be. Nem ettünk semmit, csak leültünk egymással szemben. A szemünk és az orrunk piros volt, pontosan olyan piros, mint a gyorséttermekben szakító fiatal párok szeme-orra. 

Hangot adtam neki, hogy mélyen lesújt, hogy így megcsalt minket az élet. Hogy a kezdeti, három könnyed dologban való kiköpött hasonlóságunk nem váltja ki a később napvilágot látott súlyos tíz dolgot, amiben teljesen különbözünk. Elmondtam, hogy hiányozni fog és mindig hálás leszek a közös tapasztalatokért, több lettem tőlük.

Ezután következett a volt kedvesem. Rám förmedt, hogy az egész az én hibám, annyit dolgoztam és tanultam, hogy nem volt időnk összecsiszolódni. Most pocsékba ment fél éve, kezdheti elölről, szörnyű nagy meló lesz, mert a többi nő mind hülye, ugye tudom.

Empatikusan tudattam vele, hogy nincs az a mennyiségű idő, ami minket összecsiszolhat, ez már bebizonyosodott. 

Aszonta dehogynem. Meg, hogy egyedül fogok meghalni, mert olyan makacs vagyok, hogy nem engedtem, hogy eltartson és inkább dolgoztam.

Finoman megállítottam, hogy jól tudja, mi a véleményem az egyetemista lányok eltartásáról. 

Végezetül az asztalra csapott, hogy akkor vehettem volna fel diákhitelt, csak egy milliót, az nem is olyan sok! 

A velünk merőlegesen helyet foglaló srác szájában megállt a Classic Twister-falat, szemei kikerekedtek. Az én fejemben pedig csak egy dolog visszhangzott egyre hangosabban:

NIGGA WHAAAAAT?! 

iif96bb.jpg

 Ha tetszett ez a szösszenet, keressetek engem, Fehér Nagyezsdát az ilyen-olyan szosöl felületeken (Facebook, Instagram). Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok! Gyertek, mert csak az ökör posztol magába'. 

 A felső kép saját. 

Fehér Nagyezsda 

 

Így éld túl, ha elveszíted a teljes megélhetésed egy nap alatt

img_4078.JPGIgen. Ez történt. Egy napfényes, ám annál hidegebb pénteki napon, január 11-én. Még mindig látom magam kívülről, ahol nagykabátban ülök a Blahai Mekiben, kólát döntök magamba - már úgyis mindegy - nézem az ablakon át a sok - bizonyára - stabil anyagi hátterű embert és ráfagy az arcomra az a kifejezés, ami az istenverte emberek arcára rászokni fagyott. (Nem, ez nem egy összeomlós írás lesz, csak a bevezetést akartam drámaira.)

Az összeomlós tartalmakért különben is a slammerek a felelősek. (Egy átlagos slam poetry esten tíz fellépőből minimum négy suicid hajlamú volt tini korában és azóta erről ír szövegeket. A pátosz kedvéért kötelezően megspékelik a rímeiket pár "szedd össze magad a kurva életbe"-vel, amin a hallgatóság rendre elérzékenyül és maximális pontot ad a pocsék szövegekre is. Hiszen amiben csúnya szó van, azt komolyan kell venni. Passzamek. Gondosan megalapozott társadalomkritikát is tesznek a performanszokba: azt, hogy O1G.) Hát ki vagyok én hozzájuk képest, hogy csak úgy összeomoljak textuálisan, figyelmet követelve. Szóval inkább a túlélésről fogok írni. Ne legyen rá szükségetek, de álljon itt pár tapasztalatom...

Az előzmények: A fent említett napon telt le a felmondási időm az egyik munkahelyemen. Tudatos döntés volt, valójában a nap első felében ünnepeltem. A második felében azonban beborult az ég. Elszálltak a pillangók. Jött a mentőautó. A másik munkahelyemen ugyanis rossz hírrel fogadtak. A szokásos heti vizitre érkeztem, ami után közölte velem a felettesem, hogy a továbbiakban nem tudunk együtt dolgozni. Februártól viszollátásra. Tulajváltás és gazdasági átszervezés volt a cégnél - valakinek kellett a pozícióm. Azt sem tudják egyelőre, ki az illető, de nem tehetnek semmit. 

Úgy éreztem magam, mint a fehér majmos mém fizikai megtestesülése.

feher_nagyezsda_2019.jpg

1.) Jöjjön, aminek jönnie kell, avagy kerüljetek idegállapotba! 

Első körben engedjétek ki a dühötöket. Vegyetek valami szemét ételt, tömjétek magatokba, hívjátok fel anyátokat, írjatok Messengeren a legjobb barátotoknak és mondjátok el nekik, hogy nem tudjátok, ki az a seggnyaló, protekciós köcsög, aki kitúrt titeket a helyetekről, de ha megtudjátok, felhívjátok őt is és azt fogjátok képzelni, hogy Liam Neeson vagytok az Elrabolvából. Természetes emberi reakció.

2.) Vegyetek zsebkendőt! 

Sírjatok egy kicsit. Szerettétek ezt a munkahelyet. A feladatokat, a munkatársakat megszoktátok, beépültek a napi rutinotokba, sőt formálták azt. Formáltak titeket is. Sok jó és sok nehéz dolgon mentetek keresztül együtt. Lassan az identitásotok fontos részét képezte ez a munkahely. Szerettetek felvágni vele néha. Szerelmek jöttek, szerelmek mentek, de a munkahely maradt. Most meg egyik pillanatról a másikra nincs. Érezzétek át, hogy milyen nagy az univerzum: bár az ember csodás lény és közel sem akarat nélküli bábú, van, amire nincs ráhatása, ami fölött nincs kontrollja. Fuck.

3.) Élvezzétek a másállapotot! 

Miután kidühöngtem és kisírtam magam, rájöttem, hogy szinte sosem volt még ennyi szabadidőm. Se egyetem - vizsgaidőszak volt  - se munkahely. Ültem a szobámban, örültem a meleg zoknimnak, olvastam és írtam. Esküszöm, néha még gonoszul nevettem is a paplanomba, hogy milyen rossz lehet mindenki másnak, aki nem annyira súlytalan, mint én. Persze három napnál nem bírtam tovább.

4.) Ne essetek kétségbe! 

Számoljátok ki, meddig elegendő a tartalékotok. (Valameddig biztosan.) Így elkerülhető a néhány napig folyamatosan tartó szívrohamokkal tarkított kvázi idegösszeomlás, amelyet többek között az egzisztenciális  megsemmisüléstől való magyar rettegés táplál. Fontos, hogy ne gondoljatok az ismerőseitekre, akiknek elromlott az élete és ugyanolyan színű hajuk volt, mint nektek... a családtagjaitokra se gondoljatok, akik tíz évvel ezelőtt délután kettő óra húsz perckor hoztak egy rossz döntést és a mai napig szenvednek miatta... Egyszerűen csak ne kombináljatok. Az embereknek megvan a saját sztorijuk és nektek is a tiétek. 

 5.) Hallgassatok inspiráló zenét! 

Magyar vagy külföldi előadók, többnyire rap vagy pop műfajba sorolható, keménykedős dalait ajánlom. Ezen dalok szövegei vagy arról szólnak, hogy mennyire lentről indult az előadó és milyen gazdag mára - vagy egyszerűen csak arról, hogy milyen gazdag mára. "Forog a pénzem, kinyílnak a boltok. Millio-milliomos. Millio-milliomooos." Én mondom, erre írjatok új önéletrajzot. Nekem most Ariana Grande 7 Rings című műalkotása a kedvencem. Csak elindítom és azt képzelem, hogy én vagyok a budafoki Ariana. Nem, nem azt, hogy én is japánul tetováltattam a kezemre, amikor nem is tudok japánul és a végeredmény azt jelentette, hogy "kis faszéngrill" hanem, hogy gazdag vagyok. Fogok készíteni nektek egy gazdag zene válogatást, úgy gondolom, tökéletesen illik a blog témájához. 

Ha tetszett ez a szösszenet, keressétek a nevemet - Fehér Nagyezsda - ilyen-olyan szosöl felületeken, mondjuk a Facebook-on, meg az Instagramon. Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok!

A Parlamentet ábrázoló fotó saját.

Fehér Nagyezsda

Az őrültek köztünk járnak – hamisítatlan magyar életképek

feher_nagyezsda_2018.jpgTudjátok én lélekben szerintem csak 24-én karácsonyozok majd úgy igazán. Nem panaszkodom, mert minden kisebb csapás ellenére sínen vannak a dolgok azt hiszem. Az elmúlt két hét azonban egy kicsit érdekesebb volt a megszokottnál. Fogok hozni nektek életképeket, itt az első. Kulináris kalandom egy hamisítatlan magyar karakterrel. Azt fogjátok hinni, hogy viccelek, pedig nem.

Dec. 17.

Áttanultam egy éjjelt meg egy reggelt. Négy óra alvás után úgy ébredtem, hogy enni azért mégiscsak kellene. Elindultam szeretett hazámból, Budafokról a Móriczra, mert 4,5 éves egyetemi pályafutásom alatt rájöttem, hogy ezt a fajta éhséget csak a kínai kaja enyhítheti. Éppen friss gombás csirkém krumplivaljának végét költöttem el, amikor egy fess ötvenes évei közepevégén járó úr a mellettem lévő asztalhoz ült az előttem lévő asztaltól, ami tudniillik, közvetlenül az ablak mellett van. Megkérdeztem, hogy fázik-e, csak úgy, emberi törődésből. Hiba volt. Miután az úr megdicsért, hogy milyen érzékeny, figyelmes, kedves, elegáns vagyok, biztosan értelmiségi családból származó értelmiségi vagyok (Nem, nem, soha!), megeredt a szava és nem állt el.

Elmondta, hogy tíz éve özvegy és bár huszonharmincasokat szokott felszedni, a legtöbbjükre manapság rossz ránézni: pufajkában járnak télen, mintha nem akarnának tetszeni a férfiaknak, micsoda világ ez. A fiatalok meg úgy általában véve tuskó, paraszt, artikulálatlanul üvöltve tüntető, gátlásos csürhe. Mondta ezt úgy, hogy a kasszánál fizetni akaró, csürhe jól hallja. Annyi magyar méltóság sincs bennük, hogy szóljanak ennek a mocskos kínainak – mutatott rá a kb. 16 éves, senkinek sem ártó pultoslányra, aki talán nem is értette, mi történik –, hogy kapcsolja be azt az átkozott fűtést, mert ez lenne a dolga. Aztán elmondta nekem, hogy neki annyi nyugdíja van, hogy én annyit biztos még nem is láttam, ő bejárta a világot és operába is jár, ő tudja mi az Balsoj, a FIDESZ meg hála az égnek, csodákat tett Szombathellyel, ahogy csodákat tesz folyamatosan itt Budapesten is. Minden, ami szép itt most, az az ő érdemük.

Egyoldalú volt a beszélgetés, igazán sajnáltam. Az úr tulajdonképpen levegőt se vett közben, tehát nagyapámtól örökölt néha kifejezetten erőszakosan kritikus jellemem ellenére sem tudtam szóhoz jutni. Mikor közöltem vele, hogy elfogyott az ebédem és mennék, első körben illedelmesen elköszönt. Második körben a foga mögül utánam kiabált, hogy menjek csak, nyomkodjam a laptopom, ugyanolyan vagyok, mint a többi. Kedvesen visszamosolyogtam és azon gondolkodtam, a nyakába borítsam-e a maradékokat az állványról, vagy csak szórjak rá sűrű átkokat. Az utóbbi mellet döntöttem. Remélem a torkán akadt a következő kávé, amit a mocskos kínaitól vett, a csürhe között fogyasztott el egy FIDESZ csodáitól tarkított városban.

*

Egyébként én is tudom, hogy mi az a Balsoj, orosz szakos voltam, a könyökömön jön ki a Balsoj. Nem mellesleg szombathelyi születésű vagyok, úgy ismerem azt a helyet, mint a tenyeremet. Nincsenek ott csodák, csak egy szép szökőkút, egy még szebb stadion, meg egy olyan kórház, hogy inkább meghalni menjen már, aki oda készülne. „Leppratelepp”. (Miklósi Janka, Aranyélet, 2018) A lényeg persze a szökőkút. A szökőkútért cserébe narancssárgában úszik az egész város.

Ha tetszett ez a szösszenet, keressétek a nevemet - Fehér Nagyezsda - ilyen-olyan szosöl felületeken, mondjuk a Facebook-on, meg az Instagramon. Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok!

 (A kép saját, a csodákat átélt Móriczon készült.)

Fehér Nagyezsda

 

 

A(z oktatásmódszertan) divat(ja) változik - a releváns szakmai tapasztalat örök

avagy azt tanítsák, amit még nem tudok, és csak ők taníthatják meg

feher_nagyezsda_sajatlab.jpgHiába feszített a tempó ebben a szemeszterben, én mondom, minden oké. Szeretem a munkámat, szeretem az óráimat, röpködnek a pillangók. Az előző félév ennek a tökéletes ellentéte volt. Minden nap azért imádkoztam, hogy üssenek le, hadd legyek eszméletlen a szorgalmi időszak végéig. Ebben az írásban azokra a kedves tanáraimra emlékezem, akik ilyen förtelmessé tették az előző időszakot...

...és nyomokban minden tanárra, aki immár 4 éves egyetemi pályafutásom alatt nem úgy végezte a dolgát, ahogy kellett volna.

 Megvan az az érzés, amikor ismertetik az új tantárgy követelményeit és a tanár kiejti a száján a "projekt" szót? Az ember hátán felállna a szőr, ha szőrös volna. Forog a gyomra, verejtékezik. Menekülni akar, de nem lehet: az óra kötelező, nem holmi szabvál. Szeptemberben így álltam neki az egyetemnek rossz tapasztalataim miatt. A jelenlegi tanáraimnak taps, dicshimnusz, szobor, stadion, hogy meg tudták törni ezt az állapotot, és bebizonyították, hogy jól is lehet csinálni a projektek általi tanítást. Köszönet nekik érte. (Remélem nem olvassák a blogot, mert a végén még azt hinnék, hogy hízelgek az ötösért.)

A projektfeladat ugynis korábban azt jelentette, hogy a tanár egyáltalán nem csinál semmit - mi, hallgatók pedig semmi olyat, ami hasznos. Óráról órára prezentációkkal készültünk. Versenyezhettünk volna, hogy ki unja jobban: aki előadja vagy aki hallgatja. Több oldalas dokumentációkat írtunk egy kitalált problémáról. A tanár vagy eljátszotta, hogy érdekli a dolog és ezek fontos mérföldkövek az életünkben, vagy nem.

A tanári indoklás, hogy miért van erre szükség: Ez készít fel minket az életre. A munka világára. Az üzlet világára. A küzdelem világára. A nagybetűs É-re. Nem fogunk tudni helytállni, ha nem tudunk pépétét készíteni és toporogni előtte magabiztosnak tűnve, elhasznált frázisokkal kötve össze egymással az aktuális információkat. (Öregem. Innen már csak egy lépés, hogy a Hi5 Bárban találja magát az ember, és véres szájjal, üveges szemekkel szajkózza, hogy ő bizony vállalkozó, illetve sztartapper.)

Ami miatt furán veszi ki magát ez a pátosz az, hogy mesterszakon a hallgatók jó részének nem kell babaházban gyakorolni ahhoz, hogy fel tudjon készülni a munka világára, hiszen eleve dolgozik legalább félállásban. És igen: leendő szakmájához kapcsolódó pozícióban. Én legalábbis ilyen vagyok és a jelenlegi csoporttársaim nagyjából fele is. Ez nem az az ország, ahol 5-6 évig gondtalanul tanulhat az ember, és közben maximum csak szórakozásból kell dolgoznia. Legalábbis nem mindenki tartozik ebbe a rétegbe.

Aki mondjuk igen, az csillogó szemekkel írja a dokumentációt, készíti a pépétét és szépen ki is öltözik órára, amikor affektálva előadja - testhez simuló, kötöt miniruha, magas szárú csizma, mint gimiben, amikor jócsajok akartunk lenni -, remélve, hogy ettől és csakis ettől egy nap fényes céges karriert fog befutni. Álmodj királylány, álmodjanak a tanarak is.

Óriási szakadék tátong azok között, akik láttak már céget működni és akik nem. Aki látott már, az tudja, hogy minden vezető, munkatárs, projekt, ügyfél és meeting más, ebből adódóan nincs általános szentírás, amit jól bemagolva "sikeresek lehetünk" egy cégben. Emberekről van szó emberek! Nincs tökéletes recept. Legalább az egyetemen ne parasztvakítanának... Ha persze jönne egy tanár és nemes egyszerűséggel minél több saját szakmai tapasztalatot megosztana velünk, valódi kommentárokkal, őszintén, felkészítve minket arra, hogy milyen sokféle probléma, konfliktus, zavar lehet egy cégen belül és ezt hogy lehet kezeni - jönnének a kritikusok. Milyen ódivatú, nincs pépétéje, nem adott ki projektfeladatot és nem tömött a fejünkbe infantilis, lebutított, ám szexi listákat "A tökéletes CEO 10 ismérve" és társai. Mer' há' nem halad a korral, nem használja a kivetítőt...

Ökörség.

Egy hiteles és tapasztalt szakember őszinte és részletes történeteit, megjegyzéseit hallgatni a padban vagy bárhol ülve minden túljátszott menedzserkedésnél hasznosabb. Csak nem olyan látványos, ezt értem persze. Szerencsére volt már pár olyan tanárom is, aki tudta: a divat változik, de a releváns szakmai tapasztalat örök.

Azt meg, hogy milyen doksiba és hogyan jegyzeteljem a projektinformációkat, majd elmagyarázzák az aktuális munkahelyen, az aktuális szabályoknak megfelelően. Nem kell hozzá egy szemeszter, sőt, nem kell hozzá egyetem sem, ugyanis taníthatatlan: ahány cég, annyi szokás.

Ha tetszett ez a szösszenet, keressétek a nevemet - Fehér Nagyezsda - ilyen-olyan szosöl felületeken, mondjuk a Facebook-on, meg az Instagramon. Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok!

 (A kép saját. Hiszek a kínai sütik erejében, ezentúl fényképezni is fogom a bennük rejlő bölcsességeket.)

Fehér Nagyezsda

 

 

 

 

Egy délután erejéig vérbeli bloggernek érezhettem magam

Cosmopolitan Blogger Days-en jártam

feher_nagyezsda_3.jpgEz történik, ha az ember nincs még 25, online marketinges és sűrűn van laptop a kezében: a felettese neki fogja lepasszolni a belépőjegyet, amit három napja éjszaka (valószínűleg kínjában, lázálmából felébredve és gyorsan egy megnyugtatót facebookozva) vásárolt. Nappal, józanul, tapasztalt és kompetens marketing menedzser nem tesz ilyet. A sors egyébként kegyes volt a kollégámhoz és úgy intézte, hogy dolga legyen a hétvégén - tehát ne tudjon kelljen megjelenni az eseményen. Helyette én látogattam el tegnap a Groupama Arénába...

Megvan ennek egyébként a maga faék egyszerűségű pszichológiája. Ha már megvettünk valamit, szeretnénk bebizonyítani magunknak, hogy nem vagyunk felelőtlen vásárlók, ha egyszer kinyitottuk a pénztárcánkat, hát annak jó oka volt. És nem azér' a kétezer-ötszáz forintér'.

Szinte látom, ahogy a felettesem, akinek újat mutatni nem nagyon lehet a szakmájában, győzködi magát: "Érdekes előadások lesznek... Csak így tudjuk megismerni a legújabb trendeket... Bloggerek, vloggerek és influenszerek nélkül nem marketing már a marketing... Biztosan lesz hidegtál és falatkák." (Nem láttam amúgy hidegtálat és falatkákat sehol, csak finom illatú, teszkó gazdaságos pogácsát.)

*
Ízléstelen, pink szőnyeggel "megbolondított" recepció fogadott, a pult mögött két hostessel, akiket a legkevésbé sem nevezhettem volna intelligensnek, ám cserébe szépen sminkeltek és kivasalt hajúak voltak, szóval minden meg van bocsátva. Még most is káprázik a szemem a dús, többrétegű hájlájtertől, gyönyörű volt!

A liftből kilépve a második emeleten úgy éreztem, kitágult előttem a világ. Celeb-és szelfiillat töltötte meg orrom üregét, matt ajakrúzsok legszebb őszi árnyalatai égtek a retinámba (#autumn! #autumn!) és Steiner Kristóf, házigazda dilettáns hangbeállító által fülsiketítőre hangosított beszéde visszhangzott a fülemben. Izgatottan vártam a színvonalas előadásokat, amelyekből tájékozódhatok az igényes és eredeti, hazai blogger-, vlogger-, influenszerszcéna üzleti, kulturális és társadalmi aspektusairól, folyamatban lévő diskurzusairól.

Néhol majdnem jegyzetelni kezdtem, annyira érdemesnek éreztem az elhangzott tudásfoszlányokat. Megtudtam például Pamkutyától, aki sikeres jutuber ugye, hogy hát izé, legyek mindig önmagam és akkor minden rendben lesz. Ez eddig eszembe sem jutott! Aztán megtudtam, hogy a sikeres onlájn jelenléthez sikeres onlájn jelenlétet kell produkálni. Azt is megtudtam, ki az a Tokár Tomi, most már békében halok meg. Megtudtam továbbá, hogy ha egyszer influenszer lennék, ne mondjak azé' igent minden felkérésre, mert hát Ronaldo is milyen rosszul járt azzal a furcsa japán tokaedző kanállal! Végezetül megtudtam, hogy aki nyilvánosan jótékonykodik, azt kedvelni fogják, és azt is, hogy az influenszerek instagramos tevékenységének nagy százaléka illúzió, tehát ne érezzem magam rosszul, ha nem vagyok olyan gazdag és szép, igazából senki sem az.

Ezen a ponton úgy éreztem, megtelt a fejem tudással, csupa olyan új információval, amit még nem tudtam eddig. Felálltam és lassú léptekkel elindultam a lift felé. Megcsodáltam a hajvégállapot-diagnosztizáló standot, a hipszter-művirág-koszorú-vörksopot, a fotózkodó sarkot, ahol fotózkodva a fotókon nem is látszott, hogy mennyire low budget a rendezvény a valóságban. Okos ötlet a szervezőktől. Jól ismerik a közönségüket: tudják, hogy nekik úgyis a kép a lényeg.

Fehér Nagyezsda

Ha tetszett ez a szösszenet,  keressétek a nevemet - Fehér Nagyezsda - ilyen-olyan szosöl felületeken, mondjuk  a Facebook-on, meg az Instagramon. Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok!

(Kép: thecut.com, rajta LilMiquela, a CGI-influenszer látható. Igen. CGI-influenszer.)

 

 

A HOME OFFICE NAPOS OLDALA

első kör

feher_nagyezsda.jpgJanuárban felszívtam magam, és az egyetem mellett visszatértem a dolgozók világába. Lassan mindenről írni fogok nektek: a „dologtalan” (by nagymamám) hónapok fontosságáról, a napszámos időszakról, amit egy raktárban töltöttem és imádtam, az új állás megtalálásának nehézségeiről, és a jelen állapot arcairól, mert van neki egy pár… Nem leszek hazug: nem érzem magam tökéletesen komfortosan manapság, de a fő kikötéseim teljesülnek: jó fizetés, szakmaiság, szabadság.

Miért lettem világtalan?

Vagyis irodátlan? Egy jó kis közhely a válasz: az idő pénz. Tudtam, hogy ha egy olyan sűrű szemeszter mellett akarok dolgozni, mint a mostani, de közben makacs maradok, és nem engedek a kikötéseimből (nincs kulimunka, nincs diákbér, nincs napszám), akkor minden másodpercemre szükségem lesz – és tökéletesen össze is kell hangolnom őket! Az utazás pedig plusz idő. Hacsak nem találunk olyan irodát, ami vagy a kollégiumtól, vagy a kampusztól van maximum (!) 10 percre. Én sajnos nem találtam...

Szerencsém volt, mert az a pozíció, amit kinéztem magamnak, olyan csapat által került meghirdetésre, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak. Jól álltak a csillagok: az ő irodájuk kicsi volt, én pedig fizikális szabadságot (is) szerettem volna. Hozzá kell tennem, hogy bárkikkel lett volna dolgom, felvettem volna azt a mellényt, ami a home officeért kilincsel. Egy évig marketingeltem sikeressé valamit, ami a rugalmas, kötetlen, online munkavégzés csodás mivoltát szajkózza – van a tarsolyomban pár erős érv.

Nagy lett a pofám

De csak egy kicsit nagyobb, és jogosan nagyobb. Már nem úgy álltam neki az állásinterjúknak, ahogy három évvel ezelőtt. Nem remegtem, hogy adjon nekem valamit a nagy munkaadó, mert én vagyok a kicsi munkavállaló. Helyette azt mondtam: nektek van valamitek, ami nekem kell – és nekem is van valamim, ami nektek kell. Beszéljük meg a feltételeket! Szóval sziklaszilárd hangon vetettem fel a home office iránti vágyamat, és meg is kaptam, amit szerettem volna.

A másik dolog, ami miatt arcoskodhattam határozottabban léphettem fel az volt, hogy úgy döntöttem, egyéni vállalkozó leszek. Így nem alkalmazott lettem, hanem megbízott ember. A megbízott emberre pedig nem tukmálhatnak rá dolgokat. Sem a neki kifizetett összeg nagyságát, sem az irodában való ücsörgést! Mindenben meg kell egyezni.

Szabaccság

Most sok projekten tevékenykedek párhuzamosan az egyetem mellett. Ott dolgozom, ahol csak szeretnék. Könyvtárakat és kávézókat járok, néha plázák padjain ücsörgök, néha az ágyamban. Ha telefonról is megoldható a munka, akkor egy fa lábánál ülök egy újságpapíron és áldom a mobilnetem. Van egy projekt, amin dolgozva bent szoktam ülni az irodában, de ott úgy szeretjük egymást a többiekkel, hogy az meg azért öröm. Ez már nagyon sok karakter, el sem fogjátok olvasni… Hamarosan jövök még hoffice pillanatokkal!

Fehér Nagyezsda

(A kép saját.)

HA TETSZETT, AMIT ÍRTAM, keressetek Facebook-on(KATT) meg Instagramon(KATT) és akkor írok oda is. De csak az ökör posztol magába', szóval nagyon kelletek oda! 

 

 

A lelki beteg későkamaszlány típusa, 2. rész

Gyógyulásaink

p1550205b.jpg„De teljesen mindegy, hogy hányan vagytok, és hogy kinek miből doktorált a szerelme, aki semmibe veszi. Attól, hogy a hülyeség gyakori, még hülyeség marad és neked a sajátoddal kell foglalkoznod. Az egyik legidegesítőbb tulajdonságod – azon kívül, hogy 0-24-ben egy ellenkező nemű személy visszajelzésére van szükséged, hogy szépnek, tehát életre érdemesnek érezd magad – az, hogy nem vagy hajlandó látni a realitást. A saját babaházadba szorultál, ahol te írod a forgatókönyvet, az Arctic Monkeys Do I Wanna Know-ját hallgatva. A csúnya, gonosz férfiakat is te írod magadnak. Ki is írhattad volna mindet, aki eddig az utadba került (majd megmutatom, hogy kell, nem nehéz), de nem tetted.

Nézzük előbb a realitást és a te rajongásod tárgyát. A félreértések elkerülése végett nevezzük el Dr. Ológusnak. Egy olyan bulin találkoztatok először, ahol egyikőtök töröttebb volt, mint a másik. Te éppen sírtál az előző csúnya, gonosz valaki után, ő pedig félszegen hebegett-habogott a bárpultnál egy tanítványával sörözve, és megpróbálta nem kimondani, hogy „Igen, igazak a pletykák, elváltam, egy 11 éves kapcsolatnak lett vége, most azt sem tudom, ki vagyok.”

Kérdem én – és nem csak a buli napjának első benyomását, az első randik és első éjszaka benyomásait (haha) tekintve –, biztosan annak láttad ezt az embert, aki valójában volt? Abba az emberbe szerettél bele, aki valójában volt? Vagy felnagyítottál pár részletet, ami a te forgatókönyved beteljesüléséhez kellett, hozzáadtál egy kis tartósítószert, emulgeálószert, színezéket és édesítőszert, majd az így elkészült műférfit szeretted, miatta szenvedsz most, és leszel hónapokig élőhalott, majd őt fogod hiányolni is? Nem mindegy.

Tudom, hogy anyukád és apukád sok filmet látott, ahol csinos és intelligens harmincas férfiak élvezettel rágtak meg, majd köptek ki naiv húsz éves lányokat, sőt, láthattak is a környezetükben ilyen férfiakat, sőt, az egyetemen te is láthattál ilyen férfiakat, sőt, téged is elhívott randizni és ágyba is vitt egy csinos és intelligens harmincas férfi, de biztosan arról van szó, amiről szeretnéd, hogy szó legyen? Ki mondta neked, hogy jó ötlet absztrakt városi legendákkal esni szerelembe és nem húsvér emberek húsvér történetével? Az igazi szerelem ugyanis az utóbbi lenne.

Igen, egy buliban találkoztatok, ahol miután felsült annál a dögös végzős mesterszakos lánynál, veled kezdett el beszélgetni. (A végzős lány biztos kiszagolta, hogy ma éjjel nem jó szexről lenne szó, hanem egy jelenetről, ahol azt kellene mondani, nyögni, suttogni, alátámasztani, hogy Dr. Ológus milyen fantasztikus, utánozhatatlan férfi, érthetetlen, hogy miért hagyta el a felesége, és csalta meg előtte hónapokon át ugyanabban az ágyban, ahol most vele hempereg. És a mesteres lány ebből nem kért, te meg igen.) Igen, három egész albumnyi képe van Facebookon saját magáról, amelyek arra a koncepcióra épülnek, mint a „Mindennap ugyanaz a kép Zámbó Árpiról” című Facebook-oldal. Igen, 19-től 21 éves korig elpirulnak a lányok, amikor megjelenik a folyosón. De ő sosem volt, és sosem lesz az a férfi, aki mindettől kielégül, akinek ez a tervei, szándékai között szerepel. Különben miért lett volna 11 évig ugyanazzal a nővel? Mondta is neked, de nem figyeltél.

Ha figyeltél volna, máshogy alakul a forgatókönyved: nem áldozat lettél volna, felelősséget kellett volna vállalnod magadért. Akkor pedig oda a minta, amit a párkapcsolatok terén mindig is űztél. Ők a csúnyák, a rosszak, te a szegény áldozat, te nem tehetsz róla, te megpróbáltad megváltani őket, de nem sikerült, jaj, majd jön a következő, egyszer, aki megérdemel téged, aki értékel. Elvégre a könyvek, a lapok, a blogok, a dalszövegek, a filmek, a szülők, a barátok is ezt mondják.

Hát jól figyelj ide kislányom. Először: áldozatnak lenni nem kötelező. Lett volna esélyed megvédeni magad. Ha nem tetted, az a te bajod. A saját szívedért egyedül te vagy a felelős. Másodszor: bármennyire is fáj, nem vagy isten, ember vagy. Megpróbálhatsz segíteni valakinek – abszolválva –, de megváltani, megmenteni senkit sem tudsz. Ha pedig mégis erőlködnél és közben belehalnál egy ilyen projektbe, azért senki nem fog megdicsérni, hiába várod. Harmadszor: neked nincs önbecsülésed. Másoktól – „szerelmeidtől” – próbálsz összekukázni pirospontokat, hogy ideig-óráig biztonságban érezd magad. Ha te nem találsz magadban értéket, mástól miért várod el? Ha te nem találsz magadban értéket, pontosan azt érdemled, amit eddig minden férfitől kaptál. Ne a következő után nézelődj, hanem befelé.

Tudom mi jön most, úgy ismerlek téged, ahogy senki más. Csak végletekben tudsz gondolkodni. Szélsőségesebb vagy, mint az ELTE BTK történelem szakján tanuló összes leendő jobbikos legszélsőségesebb gondolatai együttvéve. De ne merészeld: ne csinálj angyalt Dr. Ológusból és démont magadból. Úgy, ahogy a magad felmentését abbahagytad, hagyd abba az övét is. Az, hogy megcsalták és elhagyták, nem jogosította fel arra, hogy más hátán másszon ki a gödörből, közben lerugdosva őt.

Nem szabadott volna három hónap után szerelmet vallania, amikor jól megvoltatok „laza időtöltés” címke alatt is. Tudnia kellett volna, hogy nincs olyan lelki állapotban, hogy bárkinek is szerelmet valljon. De megtette, aztán amikor jöttek a saját múltja saját fellegei, egyik napról a másikra elfordult tőled, majd téged okolt, amiért dühös voltál. Amikor megtudta, hogy más fiúk legyeskedek körülötted, akik meghallgatnak, kíváncsiak rád – és nem helyeslő közönséget, csillogó szemű rajongót, engedelmes kiskutyát szeretnének, hanem barátnőt –, visszatért, és megint kimondta a szót, amit nem mondunk ki, ha nem gondoljuk komolyan. Ismét őt választottad, hogy két hónap után megint cserben hagyjon, és megint téged tegyen felelőssé a csúnya végjátékért. Rád zúdította a tönkrement házassága minden részletét. Nem volt kíváncsi a véleményedre, örökös hallgatóságnak használt. Jól tudta mivel manipulálhat, ki is használta ezt, végül rád hárította a felelősséget. Egyrészt erre semmilyen csalódás nem jogosít fel senkit.

Másrészt megtaláltátok egymást. Ha nem is teljesen, de nagyrészt érdekből voltatok együtt. Mindenki elvett valamit a másiktól, eleinte mindenki nyert is valamit ebből a játszmából. Aztán persze mindenki szenvedett.

Hozz még zsebkendőt, és vedd tudomásul, hogy hiába vagyok én ilyen bölcs, keserves napok jönnek, meg akarsz majd halni. Ez van. De szeretném, ha nem hagynád magad, és elolvasnád azt a szakirodalmat azért. Meg persze nem próbálnád meg elnyomni amit érzel, és meggyászolnád, amit meg kell gyászolni. Menni fog, bízom benned.”

*

Bálint szerint nagyon jó, hogy vissza tudtam menni a 015-ös terembe a lelki beteg későkamaszlányhoz. Az is nagyon jó, hogy dühös tudtam rá lenni és beolvasni neki. Nem szabad elnyomni a dühöt, annak mindig célja van. Még jobb, hogy már a lelki beteg későkamaszlány összes motivációja is világos előttem. A tetteit és azok következményeit pedig Bálint szerint nem egy nagy szégyenszövetként kellene felfognom, hanem egyszerűen az életnek. „Így működnek az emberek.” – jelentette ki, amikor vörös fejjel sírtam a fotelben és nem akartam elhinni, hogy én tettem, amit tettem. Szerinte semmi más nem történt, mint hogy találkozott két sérült ember és egy ideig együtt haladtak az útjukon. Minden mocsok és fájdalom ellenére, talán szerették is egymást. Nem tudom, mit gondoljak. Olyan dolgokat, hogy „boldogság” meg „szerelem” egy ideje inkább nem definiálok, buta vagyok ehhez. Azt azonban tudom, hogy szerettem dr. Ológus illatát, és én is csináltam egyszer azt, amin évekkel korábban prüszkölve nevettem. Valami gagyi női magazin magát szépírónak képzelő, bölcs negyvenes írónője aszonta: „gyönyörködtem már mellettem alvó férfiban”. Jesszus. Ezt le kell tagadnom.

Rengeteg dalról kettőnk közös, szerencsétlen története jut eszembe. Gary Clark Jr You Saved Me című száma a kedvencem. Az a dal igenis barackszínű. Egyik reggel, amikor Dr. Ológus még aludt, én megébredtem, és sárgás fényben úszott a hálószoba, hála a sötétítő függönyöknek. Feküdtem mellette a hatalmas párnák között, hozzábújni nem mertem. Féltem, hogy ha megmoccanok elrontom a pillanatot. Néztem őt, fejemben a dallal, és nem írhatom le a többit, mert ha úgy fogalmazok, hogy az a néhány perc volt az életem és a boldogságom, az elcsépelt lesz.

Bálint szerint pszichológushoz járni addig csak puszta okoskodás, amíg nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy cselekedjünk is. Az a piszkos része. Elsétálni sokszor egy fokkal könnyebb, mint mindent feldolgozni, ami mögöttünk van. Szerinte egyértelmű: ha vissza-visszatérek a lelki beteg későkamaszlányhoz, félbemaradt valami. Korán akartam felállni. Pedig a gyászt nem lehet megspórolni.

Bátor leszek: kimondom, hogy nem tudom, Dr. Ológusnak mit jelnett a történetünk. Nem is számít. Nekem kell megfognom a lelki beteg későkamaszlány kezét, repeatre tenni a You saved me-t, és addig sírni, ameddig.

 

Fehér Nagyezsda

 

 

A lelki beteg későkamaszlány típusa, 1. rész

Függőségeinkről

gold2.jpg

Egy kollégiumi Facebook-csoport néha a legjobb hely arra, hogy rájöjjünk: az emberek egyformábbak, mint hinnénk. Elég egy kósza poszt. Egy tegnap esti kósza poszt láttán kötelezőnek éreztem Chet Faker Gold-ját hallgatni, és mélyeket lélegezni. Bár nem annyira, hogy patetikus jelenetként tudjam elmesélni nektek, de elszorult a torkom. Szegény, szegény kislány.

*

Ki akarok menni az utcára, és elsétálni a helyre, ahol az a szegény kislány lakott, akit én ismertem. Nincs is messze, talán 10 perc. (Úgy látszik nem ritka faj a lelki beteg későkamaszlány, mondjuk lehet, hogy csak a tizenegyedik kerület bővelkedik benne.) Le akarok menni a Kollégium alagsorába, a 015-ös szemináriumterembe és ráüvölteni arra a kis libára, hogy kapcsolja ki azt a kurva a laptopot, és ne vizslassa egész nap a Facebookot, hogy írt-e az a vén puhapöcs vagy sem. Meg akarom fogni a rozzant mappát, amiben a készülő OTDK-dolgozat szakirodalma lapul, és felpofozni vele azt a szép, ám sötét fejét. „Inkább ezzel foglalkozz, te nagyon okos. Ezért vagy itt, ezért jöttél ide nem? Tanulni jöttél, vagy függeni egy pöcstől?!” Hát persze, hogy függeni egy pöcstől. „Valójában nem is maga a tanulás számít ugye? Ezt is csak azért csinálod, hogy okosnak tűnj. Hogy előtte okosnak tűnj. Ha mással tudnál imponálni neki, mást csinálnál. Igazából mindent megcsinálsz, amiről feltételezed, hogy imponálhatsz neki vele. Bluest hallgatsz, libsi frázisokat ismételgetsz gombnyomásra, lecseréled az izzadásgátló sprayt golyós dezodorra, mert az nem csípi a macskái szemét. Szidod akiket ő szid, tehát szidod majdnem az egész világot, persze csak halkan, hogy az ő hangja tűnjön erősebbnek. Pedig a nagy igyekezeted ellenére sem tart okosnak, akkor sem, ha itt, most, helyben ledoktorálsz 20 évesen. Csak magát tartja okosnak, és magát is csak azért, mert ledoktorált. Azon kívül egyébként nem imponálsz neki semmivel, hogy bármit is csinál, te rajongó szemeket meresztesz rá és meghallgatod. Elmondod, hogy természetesen igaza van.

Kitől láttad ezt? Mikor döntöttél úgy, hogy eladod magad pár jó szóért? Vannak alkoholisták, vannak drogfüggők és vannak, akik mások figyelmétől függenek.

Sovány vigasz, de nem vagy egyedül, és talán csak a társadalom fele olyan éles szemű, hogy látja, ami a homlokodra van írva.

A múltkor például abba a szobába is besétált egy hozzád hasonló, ahol most lakom. Pedig már milyen jól elfelejtettem ami történt. Kimaradt egy ütem: hihetetlen, hogy egymásnak idegen emberek mondatai ilyen mértékben megegyezhetnek. Jobban hasonlított az a szerencsétlen valakire, akit jól ismertem, mint amennyire ezt rezzenéstelen arccal viselni tudtam volna. Hogy elfedjem a feltörő nosztalgia keserűségét és a zavaromat, megkértem, hogy meséljen magáról, mivel én nem ismertem (ó dehogynem), a szobatársamhoz érkezett visszaadni egy kölcsönpulóvert. Arra kértem, magáról meséljen. Az első dolog, amit elmondott a szakkollégiumi tagsága volt. A második, hogy hát ott ismerte meg Dr. Akárkit, és hát neki hát azért is olyan fontos az a kollégium. A harmadik, hogy Dr. Akárki már több könyvet is írt, és ő olyan bennfentes információkkal is tisztában van, hogy a könyvben bizony van pár gépelési hiba (Nem mondod pasztmek? Ilyeneket tényleg csak akkor tudhat meg az ember lánya, ha olyan férfivel folytat szexuális viszonyt, akinek doktorija van. Megéri!) Volt egy negyedik fontos információ is a lány életéről, méghozzá az, hogy most gyorsan letusol, mert hát megy Dr.-hoz ma este, persze nem alszik ám ott, mert ő ilyen kis huncut, vad nő, csak beugrik. Cinkosan ránk kacsintott. (Szerintem is: légy rá büszke, hogy meghúznak és még ki is dobnak utána, mert korrektúrázni kéne, és hát izé, zavarsz igazából. Jó kis ingyen ribanc vagy. Van nyelvvizsgád, lesz diplomád, el tudod mondani, hogy mindenképp szeretnél PhD-t te is, tehát nem vagy olyan ciki azért, itt-ott még mutogatni is lehet. Hiába keresnek rosszul az egyetemi tanársegédek, legalább a nőkön tudnak spórolni, a kedves szakkollégiumok ellátják őket. Egy ilyen lányt kávéra sem kell meghívni, házhoz megy, aztán vissza a kollégiumba. Kész haszon.) Nem ingyen ribanc persze, tudom. Harmonikus, egyenlő viszony folyik közte és Dr. között. Véletlenül sem arról van szó, hogy halálosan belehabarodott a férfibe, és játssza a kedvéért a laza kapcsolatot élvező lányt, amíg Dr. tényleg élvezi a laza kapcsolatot. Dehogy van szó ilyesmiről, hiszen a múltkor szex után még azt is megkérdezte tőle Dr., hogy hát milyen napja volt. Meg amikor bőrig ázott a lakásásba menet, akkor hát még egy teát is főzött neki hát még! Hát még.

A lelki beteg későkamaszlány a szobából kimenet megkért, hogy ha lehet, erről a viszonyról ne beszéljek senkinek. Dr. nem örülne. (Dr. valószínűleg a lelki beteg későkamaszlány érett és diszkrét jellemével is tisztában van: azzal, hogy valószínűleg minden új ismeretség alkalmával az első húsz percben szexuális életük részleteit osztja meg vadidegenekkel, mint életének általános csúcsélményeit.) Amkor közöltem a szerencsétlennel, hogy ugyan, elfehéredett az arca. Akkor bizonyosodtam meg róla, hogy pontosan azzal van dolgom, akire számítottam. Valakivel, aki tengernyi dologtól függ –  de nem szerelmes. Közönyöm láttán olyan képet vágott, mint egy óvodás, akitől elvették a kedvenc játékát. Pedig igyekezetem, hogy ne üljön ki az arcomra a bővebb válaszom: Nyugi, felnőtt ember vagyok, nem nagy szám, ha kefélget téged egy egyetemi tanár. A menőbb csajok ezen már túl vannak. Nem vagy tőle különleges, se értékes. Olvass Pál Ferit, attól megvilágosodsz.”

Folyt. köv.

Fehér Nagyezsda

Akad amit nem gyógyít meg az idő sem

- Pszichózisaim margójára

20161217_095249.jpgA depresszió – vagy nem tudom, hogy mi ez pontosan, diagnózist kérnék a most engem olvasó szakemberektől privátban! –  fura dolgokat művel az emberrel. Van, hogy egy über stresszes két hét után következő, jól megérdemelt, várva várt pihenő pokollá válik. Az az ember vagyok, akire a legnagyobb veszélyt egy kulcsra zárható szoba jelenti, amiben egyedül lehet. Bátran sétálnék egyedül éjjel a Hős utcában, (…acceccigit? Buszjegyre kell.), de az egyedül töltött hétvégéktől félek. Ha nincs éppen határidős akármicsodám, amin ügyködhetek, a mumusaim jönnek hozzám teára. Talán ezért is vállalom túl magam állandóan. Jó tűzoltás. Ha mesterfokon űzöm, tehát pénzt csinálok az eredményéből, a külvilág csak annyit lát, hogy egy boldog ember vagyok, aki éjjel-nappal divatos kreatív, értékteremtő munkáját végzi, és jól is keres vele.

A legnagyobb kereset persze az lenne, ha nem lennék elmebeteg. De mivel aprópénzben gondolkodunk, így egy sikeres pályakezdő fiatal vagyok, aki bölcsész diplomájával bölcsész területen dolgozik, és még éhen sem halt. Pirospont.

Pedig ez csak menekülés. Problémáim vannak. Dolgoznom kell a lelkemen ez biztos, nem szégyellem.

Szorgos nyaramnak, és annak köszönhetően, hogy jól forgatom a kevés kis pénzemet, összeraktam annyi pénzt, hogy egy szemeszteren keresztül dolgoznom sem kellett volna. Olyan anyagi biztonságban lehettem volna hallgató, amilyet még alapszakos koromban a szüleim sem tudtak biztosítani nekem. Végre megnyugodhattam volna, az agyam minden négyzetcentijével és a lelkem minden kiskanalával tanulni tudtam volna, ami sosem adatott meg. Nekem a tanulás szent. Nem a magolás, nem az okoskodás, a tanulás. Ez az egyik dolog az életben, ami előtt leborulok.

Azonban mára beteg elmémnek hála, olyan állapotban vagyok jelenleg, hogy jobb, ha egyáltalán nem engedem szabadon a gondolataimat. Rossz vége lenne. Magyarul, hiába van előttem a lehetőség, hogy végre tanuljak és az újabb tudás által kiteljesedjek a szakmámban, karrieremben, képtelen vagyok lépni. Egy helyben állok.

Ne értsétek félre, nem tragikus figurának akarom lefesteni magam: végzem az egyetemet és beleteszem, amit tudok, nem teljesítek rosszul; jelenleg is dolgozom egy keveset, tehát gyarapszik a megtakarított pénzem; sok értékes ember van körülöttem, akiket becsülök – de, hogy ez merre visz pontosan, őszintén nem látom még. Ami pedig – bár tudom, hogy a villanyszámla, meg a BKK-bérlet mellett eltörpül – igazi, mély vágyam és álmom, hogy író legyek egy nap, végképp reménytelennek tűnik.

Ha kikerülnék ebből az ördögi körből, tudom, hogy egy jól menő kreatív ügynökség főmuftija lennék egyszer – aki húszezresekkel törölgetné a szemét sírás közben, mert ő nem akart karriert, egyszerűen csak éhenkórász magyar szakos bölcsész akart lenni, aki ír, és publikál, és a kortárs irodalmi lapok elismerik. De ahogy Apa szokta mondani: Papa komp akart lenni és nem komp-lett. Vagy ahogy Kati nénim mondta nekem pár éve sajnálkozó arccal - amikor elújságoltam neki, hogy a magenta színű multicégnél fogok dolgozni, tehát végre nem kell az éhhaláltól félnem - „nagyon könnyű kiesni az irodalom ritmusából, és aki nem tudja mi következik a hagyományban, hogyan kell írni, azt nem fogadják be”. Most már tudom, hogy rám gondolt akkor, engem sajnált. Tudta, hogy ha elmegy az időm a diákmunkával, és nem tudok annyi Grecsót olvasni, mint a Pancsa, akkor a Pancsa fog publikálni egy éven belül, én pedig elveszek. Pancsa egyébként arra is szorított elég időt, hogy sörözzön a kortárs irodalom faszagyerekeivel. Én nem tudtam erre időt szorítani. De 23 évem eme legnagyobb szívfájdalmát, amiből sosem fogok felgyógyulni, majd megírom még pontosabban is.

Szóval se tanulni (hogy gazdag legyek, hehe), se írni (hogy boldog legyek) nem tudok. Azt hiszem az írástól félek újabban a leginkább. Annyira valódi és annyira saját dolgok kívánkoznak ki belőlem, ha nekilátok, hogy komoly munka lenne velük szembenézni. Mondjuk nem tudom, miért hiszem, hogy kacagva fogok írni a világról, magamról, és a családomról. …és miért hiszem, hogy a boldogság csupáncsak kacagás? …és miért hiszem, hogy ingyen van? Há’ mer’ hüle vagyok, azér’. (ismeretlen szerző a szülőfalumból)

A mai napom címszavakban: Meglátom, hogy Borda Réka a Műút akárkije lett. 92-es, és már a Műút akárkije. Elkéstem, 94-es vagyok és én nem vagyok a Műút senkije. Elsírom magam. Megnyugszom. Olvasok egy oldal Hankiss Elemért. Rájövök, hogy sosem lehetek Hankiss Elemér. Rájövök, hogy nem tudok írni. Elsírom magam. Megnyugszom. Konstatálom, hogy biztos nem vagyok normális. Próbálom felfejteni, hogy melyik szülőm mit ronthatott el, és hogy a nagyszüleim mit ronthattak el. Rájövök, hogy kész csoda, hogy csak ennyire – egy kicsit – vagyok nem-normális. Már nincs erőm elsírni magam. Írok egy oldalt. Kitörlöm. Se nem Borda Réka se nem Hankiss Elemér. Eszembe jut, hogy Sz. Tanna anno még arra sem méltatott, hogy egy rövid levelemre válaszoljon. (Pedig én őt mindig csodálni próbáltam. Próbáltam. És különbenis. Ismertük egymást. Éhező bölcsésznek mentem bármilyen másik szak helyett, mert azt mondta, lehet jövőm az irodalomban. Egy-két telefont egy-két szerkesztőséghez az érdekemben igazán megérdemeltem volna cserébe.) Ennyit érek. Dühös leszek. Megnyugszom. Ismét konstatálom, hogy biztos nem vagyok normális. Most nem a családi múltamat boncolgatom, csak azt mondom ki sokszor egymás után, hogy ez sehova sem vezet.

Amire pocsékolom az időmet, sehova sem vezet. Mindent vissza lehet csinálni, egyedül az időmet nem fogja visszahozni senki és semmi. Se Sz. Tanna, se Pancsa, se Grecsó, se Borda Réka, se a pénzem a bankszámlámon, se a szüleim, se a nagyszüleim. Ha én dühvel és keserűséggel töltöm meg az időmet, semmi más nem fog történni, mint az, hogy eltelik egy újabb nap. Az ideális szabadnap egészséges pillanataimban így nézne ki: egy negyed rész olvasás, egy negyed rész nyelv tanulás, egy negyed rész írás és egy negyed rész bármi más, ami nem önmarcangolás. Erre lett belőle, ami lett belőle…

Valamiért eszembe jutott Cserháti Zsuzsa Akad, amit nem gyógyít meg az idő című dala. Talán azért, mert a könyvesbolt raktárában, ahol jelenleg heti két napot dolgozom, sokszor szól ez a dal. Hallgassátok meg. Ez a sláger úgy lelkesít, hogy nem hazudik magának. Semmi pátosz. Az életben amúgy sincs pátosz. A megcsinált pátosz meg már idejétmúlt. Én sem csináltam semmi patetikusat, csak meghallgattam a dalt és közben csináltam egy szendvicset. Aztán letusoltam, feltettem egy arcmaszkot, majd rendet tettem a szobában.

Igen, van, amit az idő sem fog meggyógyítani. Lehet, hogy még egy ideig depressziós, lelki sérült, keserű gombóc maradok és annyi évem veszett el ezzel, amennyi elveszett. Azonban minden nap lehet egy kicsivel jobb. Minden nap megtakaríthatok tíz perccel, fél órával többet. Ez a „kicsivel jobb” kegyetlenül sok erőt igényel, de megéri. Minden hasonló cipőben járónak üzenem, azt mondogatni, hogy „de nyomorék vagyok” közel sem olyan jó érzés, mint tenni egy lépést azért, hogy ne legyünk nyomorékok. Abból kell főznünk, amink van, de finomat főzni elég sok hozzávalóból lehet. Nem tudok biztosan semmit. Nem tudom, milyen jegyet kapok januárban, hol fogok dolgozni két év múlva, leszek-e író valaha. De azt biztosan tudom, hogy a hibái ellenére szeretem az életem, és mindent meg fogok tenni, hogy egyre kevesebb és kevesebb időm menjen pocsékba.

A mai kesergő önpusztításból sikerült kitépnem magam. Mindjárt tanulok egy keveset azt hiszem, talán olvasok is pár oldalt. Tudom, hogy ez semmiség, de nekem akkor is egy győztes csata a mumusaim ellen. 1-0 a javamra.

Mutat majd egy tisztább képet a tükörben. Az leszek én, talán éppen holnap.”

Fehér Nagyezsda

 (A kép saját. Egy évvel ezelőtt készült csodás albérletem ablakából. Szeretlek Kőbánya, hiányzol. Üdvözlet Budáról.) 

 

 

 

 

 

 

 

Mi húz minket külföldre? Mi nem?

Egy kicsit arról a bizonyos kalandvágyról...

feher_nagyezsda_1.jpgTudjátok, hogy bölcsész vagyok, tehát kötelező olyan dolgokon gondolkodnom, mint a boldogság. Ki boldog és miért és mikor és hogyan? Mi a boldogság? Azt is tudjátok, hogy pénzből élünk, mindnyájan, tehát kötelező a pénzről is gondolkodnom. Na de mennyi az annyi? És hogy találkozik ez a két jelenség? 

Látszólag minden rendben itthon, irány külföld

Adott egy 30 éves férfi (egy tanítványom), aki bőszen készül Németországbaezért is tranírozza segítségemmel a nyelvtudását. 10 éve sales területen dolgozik. Érettségi után kacérkodott a felsőoktatással, de nem igazán jött be neki a rendszer, úgy gondolta, időrablás. (Természettudományos területen próbálkozott azt hiszem.) Azóta boldog salesmanként éli világát. Az egyik legsármosabb pasas evör, akit valaha láttam, ebben biztos vagyok. Határozott, humoros, megvan a maga stílusa. A szüleitől anno kapott 8 millió forintot jól forgatta: autó és lakás van, utóbbiból most újul fel a következő (amit aztán borsos áron ki lehet adni éhező budapesti egyetemistáknak). Szóval tudja a pasas, hogy mit akar, és hogy ahhoz mi kell.  

Ahogy számolgattam a rébuszaiból, 300 ezret kaphat most kézhez (ennek nagy része jutalék), mert nettó 350 ezerért már itthon maradnaSzerinte nettó 300 ezer forintot ő egyedül felél. Saját bevallása szerint ebből az összegből nehezen tud évi kétszer nyaralni, fenntartani egy autót, kifizetni a rezsit, és enni és inni és szórakozni. Hiszek neki, ő ismeri a saját igényei árát. A pénzért szeretne külföldre menni. Ott fizikai munkát is végezne, mindegy mit, csak kint legyen. Vonzzák a külföldi magasabb életkörülmények is. Szeretne új életet kezdeni - és soha többé nem lenni sales-es. 

Egyelőre minden rendben itthon - ráérünk még

Adott egy 22 éves NagyezsdaBár akadtak nehéz hónapok, életben maradt. Legelőször 140 ezret kapott kézhez, aztán éppen 100 ezret, november óta pedig nettó 200 ezer körül keres. Szép szobácska egy kedves albérletben - pipa. Egyéb egzisztencia – pipa. Hozzá kell tenni, hogy furcsa, beteg bölcsészről van szó, mert talán túlzottan is szellemi berkekben keresi a boldogságot. Nem igazán bulizik sokáig, drágán és vadul, nem jár nagyon étterembe, nem csábítják a drága ruhák. Néha vesz magának egy könyvet vagy egy vegán szappant, de ennyi maximálisan elég szilárd lelki békéjéhez. Egyszerűen nem facsarodik össze a szíve, ha nem szerez meg magának valami drágát. Nem akar nyaralni, nem érdekli. Inkább kirándul. Kb. 40-50 ezer forintot félretesz a jövőjéreNagyon szereti a munkáit, boldog a gyakornoki helyein (ír, ír, ír és tanít). Nem akar "pihenni" menekülni az életéből sehová.  

Amíg befejezi mesterszakját, itthon marad, mert elégedett. Később azonban be kell iktasson egy 3-5 éves külföldi "euróértdolgozom" időszakot, mert saját lakást és saját autót venni itthon még akkor sem fog tudni, ha még egyszer megszületik. Számoljatok utána... (Majd a következő cikkben!)  

Egyelőre még nem tudom mi a konklúzió ebből? Ti mit gondoltok...?  

Fehér Nagyezsda 

(A kép saját.)

Vissza az iskolapadba (?) – különbségek első és másoddiploma között

15726952_1260053470723173_1826513103289998355_n.jpg

 Lehetőségem adódott megtolni a szekeremet egy mesterképzéssel. A jövőben szeretnék méltóképpen hozzájárulni a cég munkájához, ahol dolgozom. Inspirálnak ezek a jómadarak na! Szóval ősztől újra tanulni IS fogok. Ha minden jól megy…

De nézzük, mi jár a fejben érettségi után közvetlenül – és egy év játék, munka, kacagás után. Ezért imádok Magyarországon élni: nincstelen pályakezdőként olyan kalandban lesz részed „megállsz a saját lábadon” címszó alatt, hogy amíg élsz, nem felejted el… :)  

#1 ...mit?

AKKOR: Olyan nagyon szilárdan azért nem tudtam, mit akarok megtanulni. Ha tudtam is, az egy 18 éves meggyőződése volt: nem volt mögötte sok élettapasztalat.

MOST: Tudom, hogy mit akarok megtanulni.

#2 ...miért?

AKKOR: Azért akartam megtanulni, amit megtanulni akartam, mert a kis képzeletemben az a tudás kellett a mesebeli munkaerőpiacra ill. a saját boldogságomhoz – és reménykedtem kicsit azért, hogy a realitás is hasonlítani fog a képzeletemhez. Sose nem lehet máshogy úgysem. Hiszen mindig ötöst kaptam eddig…

MOST: Azért akarom megtanulni, amit megtanulni akarok, mert tudom, hogy én ezzel a plusz tudással leszek képes a leginkább érvényesülni mind a valós munkaerőpiacon, mind a világban, emberként. Én így tudok majd segíteni, hasznos lenni, önmagam lenni – és persze megélni.

#3 ...még mit?

AKKOR: Meg akartam váltani a világot. (Nem volt jobb dolgom, mint ezt kitalálni.)

MOST: Nem akarom megváltani a világot. Azonban segíteni, ahol tudok, és ahogy én tudok, igen! Már nem a saját papírglóriámért, hanem szívből, másokért.

#4 ...kinek?

AKKOR: „Ki sem mondom, mégsem titok”, de a címkéért – IS – akartam tanulni. Hogy lássák, hogy van – és hogy megmutassam MAGAMNAK: képes vagyok rá. (Ezért ne bántsatok egy frissen érettségizettet sem, én is megbocsájtottam az akkori magamnak. 1.) Nem születhet mindenki kifejlett, sziklaszilárd önértékeléssel. Amíg ez nincs meg, kompenzálni akarunk. Ez van. 2.) A legrosszabb, legártalmasabb dolog legyen, ami kompenzációként létrejön az, hogy valaki remek orvos, tanár, gyógypedagógus, vagy mérnök lesz. Vagy bármi, amihez „papír” kell. *)

MOST: Kizárólag a szakon található tudás érdekel. Azt, hogy ki vagyok és mennyire okos, nem akarom papírral bizonyítgatni se másoknak, se magamnak. Az értelmiségem a fejemben van – a pénzem pedig a számlámon. (Biztos van nálam gazdagabb 22 éves, egészségére. Biztos van nálam nagyobb értelmiségi. Oszt’ akko’ mi van bazze? Semmi. Derrida engem is szeret. …meg Kierkegaard és Heller Ágnes is.)

#5 ...hogyan?

AKKOR: Mindent meg fogok tanulni, azt is, amit nem kell, 0-24-ben tanulni fogok, és akkor majd én leszek a legjobb és megdicsérnek, és az államnak illene havonta adni nekem ezért min. 75 ezer forintot, hogy megéljek, mert csak…

MOST: Kérem szépen a heti min. 25 szabad órámat az egyetemen. Valakinek dolgoznia is kell!

#6... WTF?!

AKKOR: Mi lesz most? Állásom lesz. Hogy kell felnőttnek lenni? Lesz állásom? Lesz albérletem? Most tényleg 10000 forint a BKK-bérlet? Mi lesz, ha ciki munkát találok csak elsőre? Mi lesz, ha kávét kell főznöm? Mi lesz, ha kirúgnak? Találok új állást? De milyent? Mit írok a CV-be?… mit fog szólni Anya?

MOST: Kész. Minden menni fog. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

Találsz állást. Találsz albérletet. Igen: az a kicseszett BKK-bérlet tényleg 10000 forint. Igen, benne van a pakliban: lehet, hogy elsőre nem álmaid állását találod meg. És? Igen: kávét is fogsz főzni. Igen: ki is rúgnak majd. Százszor jobb állást találsz utána. Anyád büszke lesz rád. Ha nem, az ő dolga. (Azért bérgyilkos, prostituált és politikus ne légy.) Magadért fogsz élni, minden a tiéd lesz: felelősség, hiba, siker. A CV-dre légy büszke: minden soráért megdolgoztál.  (… ugye?)

Fehér Nagyezsda

 

* Kérlek titeket, hogy a diplomások/bölcsészek/értelmiségiek, és egyéb utált csoport szokásos jó magyaros köpködését mellőzzétek, mert reagálni nem fogok rá. Indítsatok erre a célra köpködő blogot inkább, ha nagyon ki kell jönnie az epének.

 

(A kép saját fotó.)

"Amikor még én is kis csicska voltam" - sznobizmusom emlékére

16831955_1309254752469711_7161926232402007783_n.jpgNemrég került megrendezésre a XXXIII. OTDK humán tudományi szekciója Pécsett. Múltam visszaköszönt a legörgetett idővonalamon: OTDK-s poszt OTDK-s poszt hátán. Büszke vagyok régi kollégista társaimra, és egyetemi évfolyamtársaimra: vagy 15 helyezettet kapásból fel tudnék sorolni! Hatalmas gratuláció nekik itt is! Tudom, hogy mennyi munka van egy ilyen dolgozat mögött.

Egyik legjobb újonnan megismert barátommal is beszélgettünk a minap, tőle loptam a cím fantasztikus félmondatát. Amikor csak eszembe jut, fetrengenem kell a nevetéstől. Azt nem tudom, hogy ótvarul vagy nagyon hipszterül hangzik-e, de nem is számít. Jóval több van benne ennél, egy egész életszakasz. Az övé is, az enyém is. Hasonló utat jártunk be. Nézzétek, még mielőtt letörte volna az élet a szarvam, ilyen voltam… :)

#nosztalgia #oldnagyezsda #nenevessetek

1. Az égvilágon mindenhol látványosan olvasni próbáltam, lehetőleg valami dohos, sárga lapú antikvárkönyvet.

2. Ha valaki az okostelefonján olvasott (amúgy lehet, hogy ugyanúgy Horatius-t, mint én!), arra rosszallóan meregettem a szemem. ("Jaj ez a modern kapitalista fiatal! Nem lehetsz túl klasszikus! Bizony buta lehetsz... én nem... én művelt vagyok.")

3. Igyekeztem minél több helyen fitogtatni, mennyire jól beszélek idegennyelveket – ott is, ahol nagyon nem volt rá szükség.

4. Az esetek 90%-ban római körmondatokban beszéltem, hadd lássa mindenki, mennyi ész van itt, és milyen választékos a szókincsem.

5. Minden másnap posztoltam, hogy a mi kollégiumi szobánkban, 5 nyelven folytatunk diskurzust 10 irodalmi mű posztmodern csillámpónista értelmezéséről.

6. Mindig volt nálam olyan papírmappa, amelyen a kollégiumom éves tudományos konferenciájának logója villogott. Nagyban. Hogy lássák, hogy van.

7. A beszélgetéseimnek általában én magam voltam a témája: hogy mennyit olvasok, mit kutatok, és milyen messzemenő perspektíváim vannak a bölcsészettudományokat illetően. Ha megengedtem, hogy esetleg más legyen a téma, akkor teletűzdeltem a beszélgetést az saját tudományos életemre utaló megjegyzésekkel.

8. A minden második évben megrendezett OTDK volt az életem. Mintha az OTDK-helyezésen kívül nem lenne élet. Nem ettem, nem aludtam, nem mentem haza a családhoz - csak, hogy megírhassak még egy átkozott lábjegyzetet, és felolvashassam három másik életképtelen strébernek, akinek ugyanolyan szánni való "életeértelme" van, mint nekem volt. (Posztszovjet kurd szabadversek például.)

9. Emberi minőségem mutatójának tartottam, hogy doktori fokozatom legyen. Mintha ettől nyílna ki valaki előtt a mennyek kapuja, ha itt az idő. Mintha egy kicseszett PhD-vel feljogosultam volna arra, hogy bárkit eltapossak. (…miért akartam én bárkit is eltaposni egyáltalán?)

10. Meggyőződésem volt, hogy biztosan okosabb vagyok bizonyos rétegeknél, embereknél. (És akkor mi van pasztmek? Akkor mi van?) … miért nem abban voltam biztos, hogy rengeteg nálam okosabb ember van, volt és lesz a földön? És ez nem baj!

11. Csőlátású voltam. Hiába a művelődés, inkább csak beszűkült a szemem.

12. Úgy beszéltem arról az öt könyvről, amit elolvastam, mintha a föld összes könyvét elolvastam volna. Mára kb. háromszor annyin vagyok túl, mégsem akarom senki torkán lenyomni ezt.

Szerencsére letörtek a szarvaim. (Hála nagyon sok mindennek.) A legjobb dolog egyébként, ami a szarvakkal történhet az, hogy letörik őket.

Hogy miért olyan hatalmas és szégyentelen a lepcses pofám, amikor az ilyen embereken gúnyolódom? Azért, mert megtehetem. EZ ÖNGÚNY (is). Önirónia. (Kutassatok kicsit utána az irónia jelenségének. Meg fogjátok látni, hogy miért tökéletes megnyilvánulási forma ez számomra, ami a volt sznobizmusomat illeti. Fantasztikus!)

 

Fehér Nagyezsda

(A fotó saját.)

Bétéká HÖK... nyílik a pofonláda

Tudjátok, hogy a Bétéká nagy kérdőjel az életemben. Csupa ellentmondás. Így dicsőíteni és így köpködni egyidejűleg csak én tudom ezt az intézményt.

Sem ősigazságokat nem akarok kimondani, sem általánosítani nem szeretnék, sőt, a melegvizet sem fogom feltalálni. Csak megütötte a fülemet valami egy hete körülbelül, amit nem bírok lenyelni.

Szerintetek hogy lehet egy HÖK-ösnek 128 000 forint ösztöndíja, csupán a HÖK-ös tevékenységéért? Ez mi ez? Nem irigylek senkitől semmit, vagy ha igen, esküszöm, egyszer megjavulok én, jó leszek majd...

Orvosok keresnek nettó 140 ezer forintot. Gyógypedagógus barátnőm havi nettó 120 ezer forintot visz haza. Orvos, gyógypedagógus. Vagy akár hegesztő, pék, takarító néni. Vagy postás, körmös, call-centeres. Mindegyik csinál valamit, ami fontos, nélkülözhetetlen, érték. A 128 ezer forintos fizetést pedig kétlem, hogy maradéktalanul megkapja mindegyik.

MINDEKÖZBEN MAGYARORSZÁGON bizonyos macskajancsik 128 000 forintot kapnak azért, hogy megszervezzék a bikinis (vagy bikinimentes) gólyalányok leitatását és stírölését.

Gonoszabb dolgokat a közelmúltból nem is hánytorgatnék fel... azért az én aljasságomnak is van határa. (#nemierőszakagólyatáborban #listázás) (...bocsánat, kibukott.)

Kérdem én - lehűtöttem magam, és elismerem, hogy izé, igen, a HÖK munkája is nagyon fontos tud lenni - jogosan kapnak ezek a hölgyek és fiatalemberek ennyi pénzt?

Amúgy a prédikáláshoz nem is kell feltétlenül kimennem a munka világába, és előhozakodni az orvos-hegesztő-postás hármasfogatával. Az egyetemen is maradhatok. Mondjuk a barátnőmnél, akinek mindössze KETTŐ DARAB négyese volt előző szemeszterben, a többi jegye mind ötös volt, és azon kevés mesterszakok egyikét csinálja a Bétékán, amelyekhez kell a szusz. NULLA FORINT ösztöndíjat kap ebben a félévben. NULLA FORINTOT. 0 Ft. NULLA, pasztmek, nulla!

Hogy magyarázza meg a pénznek eme igazságos és logikus elosztását a HÖK? Hol a pénz? Tudom, hogy mindenkinek innia kell, hogy ki ne száradjon, és ez pénzbe kerül, de azért kéremszépe'... vegyétek meg a sörötöket apuci pénzén...

Fehér Nagyezsda

 

 

EZ A FILM A SZEXRŐL SZÓL – Úgy, ahogy mindig kellett volna szólni testről és lélekről

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2017) - Arany Medve, Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2017) - Ökumenikus Zsűri díja, Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2017) - FIPRESCI-díj – mégis azzal a tudattal indultam a moziba, hogy ízlések és pofonok: lehet, hogy Enyedi Ildikó most készül ellopni két értékes órát az életemből. Másrészt, bevallom, vettem egy csomag zsebkendőt is: titkon azt vártam, hogy végig fogom sírni az egészet. Csalódás csalódás hátán: sírni csak egyszer sírtam, a kétórás játékidő pedig nem meglopott, hanem megajándékozott…

Meglepetés! Ez a film nem az a film...

Nem erre számítottam. Somolyogni akartam valami mesterkélt imádnivalóságon, mert hát szerelmes film. Fekete-fehér vagy ultra bonyolult szereplőket akartam, és nem félelmetesen bármelyikünkhöz hasonlókat. Kizárólag pasztellszíneket akartam és hogy az erdős jelenetekben patetikusan fussanak a szarvasok. Nem akartam, hogy ennyire mélyre hatoljon ez a film, nem akartam ekkorát nyelni, nem akartam, hogy ennyire fájjon a szépség, amit kaptam. Pedig pontosan ez történt. Lehet kuncogni a szavaimon, igenis témánál vagyok. Ez a film a szexről szólt, de nem akárhogy.

 Egyszerű legyen, „mint egy pohár víz”

-  mondta maga Enyedi. Így is lett. Végig tiszta, egyszerű képeket látunk. Olykor szó szerint húsbavágóan egyszerűeket: egy húsfeldolgozó üzemben játszódik a film, mindent láthatunk. Ha nem bírjátok a premierplán levágott marhafejet, ömlő vért, és pulzáló nyaki ütőeret, gondoljátok meg kétszer is, hogy beültök-e a moziba. Pedig nincs ebben semmi életidegen: vér, hús, test. Aztán álom, zene, lélek. Aztán sóska krumplival, parizer, kávé. IKEA-s ágy, papucs, takaró. Utca, város, napfény, park, fű, szerelmeskedő pár, öntözőberendezés, pornófilm, plüssállat. A világ, az élet, a szerelem. Evidenciákat tol a képünkbe a film, mi pedig meglepődünk a jelenetek egymásutánján, annyit kozmetikázzuk amúgy az életet és a saját érzéseinket is. A Testről és lélekről nem kozmetikáz. Nyers, egyszerű, tiszta (minden mocska ellenére), és gyönyörű úgy, ahogy van.

„Rácz Mária vagyok, minőségellenőr…”

Fantasztikus játékot láthatunk a teljes szereplőgárda részéről. Dolgoztam már a filmbéli üzemhez hasonló helyen, és állíthatom, hogy tökéletesen sikerült megjeleníteni az ottani karaktereket. Sőt, ez tulajdonképpen a teljes magyar valóságra igaz. A vegyesbolti eladótól vagy a takarítónénitől (Békés Itala), a rendőrnyomozón (Mácsai Pál) át, a megkeseredett/szorongó szerelmesig, mindenkit sikerült maximálisan élethűen ábrázolni. Ebben a filmben otthon érezhetjük magunkat, a miénk. Nagy Ervin a föld legjobb „Sanyi, az üzem bikája”, Tenki Réka igazi tűzrőlpattant pszichomókus, Jordán Tamásnak, a gyerekpszichológusnak állva tapsolok. Mária (Borbély Alexandra) és Endre (Morcsányi Géza) a legidegesítőbb főszereplők ezen a planétán. Antipatikusak. Az volt az érzésem, hogy megszólalni sem tudnak jól, nemhogy megmozdulni… Aztán rájöttem, hogy én ugyanilyen főszereplő lennék, ha nem alakítgatnának rajtam semmit – mind ilyen főszereplők lennénk. Ezután a pont után kvázi beléjük szerettem, minden pszichózisukkal és besavanyodottságukkal együtt.

„…azt álmodtam, hogy egy halványkék lovon ülök…”

Nem hinnétek, de a humora az egyik legnagyobb ütőkártyája ennek a filmnek. Olyan, mint a cukor a paradicsomlevesben: ez emeli ki igazán az ízeket. A párbeszédektől 100%-osan valódi a Testről és lélekről. Prüszkölve fogtok nevetni, azt garantálom. Jöjjön egy-egy példa, leírva persze a közelébe sem érnek a hallott, látott verzióknak.

Endre a pszichológusnál: „Olyan dolgok történtek velem, amelyek egy normális szarvassal történni szoktak, … gondolom.”

Béla a pszichológusra várva: „Én azt álmodtam, hogy egy halványkék lovon ülök…”

Zsóka néni oktatja Máriát, akit csücsörítésen kap: „Palit akar fogni Doktornő? Mer’ azt nem így kell…”

Mária az ebédlő kellős közepén, Endréhez: „- Én nagyon szépnek látom magát.” Endre: „- Hát ezt nem hiszem el.”

Mária, éjszaka, hangosan a telefonban, hogy Endre lánya is hallja: „Akkor én most lefekszem!”

És a kedvencem: … „Este felhívna? Egyszerre alhatnánk el.”

Az érintésről, a bennünk lévő sűrű erdőről, a kívül lévő nagy világról, a krumplipüréről…

Imádtam azt, hogy kulcsfontosságú a filmben az evés motívuma. A szerelem, a szex és az evés kéz a kézben járnak. Logikus nem? (*filozófiai fejtegetés helye*) Nagyon szép rész, amikor Mária az álmáról mesél: szarvas volt, nagyon éhes volt, hiába túrta a havat, nem lelt élelmet, de vele volt a társa, aki talált egy nagy, szőrös levelet, és az egészet átengedte neki, ő megette, nem volt rossz íze, csak olyan émelyítő… Később rájön, hogy az érintéssel vannak problémái (a pornó nézés sem segít ezen a bajon). Elindul hát a világba, hogy érintsen. A kedvencem volt, amikor beletenyerel egy tál krumplipürébe. Aztán még simogatott marhát, feküdt fűben, feküdt fűben amikor bekapcsolt a locsoló berendezés, sütkérezett a napfényben, végül megérintette saját magát is… Nem szabad alábecsülni sem a külső, sem a belső világokat, na meg az érintés fontosságát sem.

Amikor sírtam

Ti is sírni fogtok. Mindenki sírt. Az ominózus „Én belehalok, annyira szeretem magát.” előtt csendül fel az ún. szerelmes zene, Laura Marling What He Wrote (I Speak Because I Can) című andalító remeke. Nem menekülhettek előle.

 

A film szerint szerelmesnek lenni már csak ilyen véres dolog. Ilyen nehéz, meg ilyen természetes is. Természetes, mint az éhség mondjuk. Ahhoz pedig, hogy szeretni tudjunk, érinteni is tudni és merni kell. Az egész világot merni kell megérinteni. Ez se nem egyszerű, se nem lehetetlen. Bonyolult és pofon egyszerű. Küzdelem, és boldogság. Test és lélek titokzatos, gyönyörű kapcsolata. A filmnek – szerintem – igaza van.

Fehér Nagyezsda

 

 

 

 

Köszönöm, most épp nem érzem magam elnyomva - agyelszívó nőnapi hisztik margójára

img_4065.JPGVan, és lesz bőven olyan írás, ami saját, szubjektív női identitásommal foglalkozik. Miért ne, nem fáj ez senkinek. Elöljáróban annyit - mind jelen posztról, mind magáról a témáról -, hogy három szóban, transzparensen összefoglalni nőiségemet nem tudom, és szőrösen hagyott hónaljam sem képes visszaadni sziklaszilárd elveimet, amelyek mentén felépítem magam. Ez ennél kicsit összetettebb dolog. Pedig szeretnék én is harsány, radikális maszlagot összehordani, hogy menő lehessek úgy igazán.

Fárasztó legörgetni a facebook-on nőnap után. Szeretem az online-környezetemet, ami most már egyre színesebb, ám jelentős részét még mindig az ultrakonzi/ultralibsi pesti értelmiség teszi ki. Fontosak nekem, őszintén mondom. De most elgurult a gyógyszerem, és perpillanat a libsi nők tehetnek róla...

Több hölgy is akad ismerőseim között, aki elmúlt 25 éves, #okos #ügyes #különleges #magasértelmiségi #erős #független - és Apuci pénzén folytatja gender/irodalomtudományi/filozófiai/jogi/természettudományi tanulmányait. Csinálják. Egészségükre. De kérem, könyörgöm érte, ilyen üvöltő háttérrel legalább ne tartsanak nyilvános, virtuális kiborulást azért, mert nőnap alkalmából kaptak egy szál tulipánt, egy csokit, kinyitották előttük az ajtót a gusztustalan, elnyomó férfiak, akik elrontották ezt a világot. A Zisten áldjon meg mindenkit.

Hölgyeink szerint e gesztusok miatt el vannak nyomva, meg vannak erőszakolva, vissza vannak tartva és oly mértékben hátráltatva vannak a mocskos patriarchális társadalom által önmaguk kiteljesítésében, hogy az vért kíván.

"Hát normális vagy te, Kislányom?!" (Valahogy eszembe jutott most nagymamám e találó mondata, nem is tudom, miért.)

Tény. Nagyon sok hely van még a világban, ahol tenni kell a nők egyenjogúságáért. Ilyen célokért tűzbe megyek, és ütöm az asztalt, amíg le nem tesznek a földbe. De 2017 Budapestje nem az a hely.

Egy standard 22 éves csitri vagyok. Semmilyen különleges ütőkártyám nincs, ami a segítségemre lehetne egyenjogúságom kiharcolásában. Mégis sikerül. Nem is tudom: talán ez is fejben dől el. Először talán a tükör előtt kellene képviselnem a híresneves egyenjogúságot - és nem lesajnálni magam azért, mert nő vagyok. Ugyanis, ha én rettegve, majd védekezve, majd támadva lépek ki az utcára, az azt jelenti, hogy valamit én nem hiszek el (pl. a saját egyenjogúságomat)...és ezért persze mindenki más hibás.

Hosszú a hajam, néha egészen kihívóan öltözködök. Magassarkút is viselek, és a csípőmet is riszálom járás közben - én ilyen vagyok, így érzem jól magam. Nem kérek érte elnézést. A munkatársaim egy kivételével mind férfiak. Ugyanazt a munkát végzem, ugyanazért a bérezésért, amit a férfi kollegám. Az irodában egy szorgalmas, tehetséges, jó alkalmazott vagyok. Nincs nemem - és ez nem a hajam hosszán vagy a cipőmön múlik, hanem a saját intelligenciámon, méltóságomon és önbizalmamon, illetve a többiek intelligenciáján és tiszteletén.

Mindent túl lehet filozofálni, néha még hasznos is lehet. Azonban egyszer-egyszer nem árt megállni és venni egy mély levegőt, hogy lássa az ember, nincs olyan nagy baj, sőt, nincs semmi baj.

Hölgyeim, vegyétek el az a virágot, mosolyogjatok vissza, aztán menjetek dolgozni/tanulni, és ne vinnyogjatok a semmiért...

Ha tetszett ez a szösszenet, keressétek a nevemet - Fehér Nagyezsda - ilyen-olyan szosöl felületeken, mondjuk a Facebook-on, meg az Instagramon. Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok!

A fotó saját.

Fehér Nagyezsda