„…saját lábunkon állunk, saját erőnkből boldogulunk, saját életünket éljük.”

Saját Láb

Köszönöm, most épp nem érzem magam elnyomva - agyelszívó nőnapi hisztik margójára

2017. március 10. - Fehér Nagyezsda

img_4065.JPGVan, és lesz bőven olyan írás, ami saját, szubjektív női identitásommal foglalkozik. Miért ne, nem fáj ez senkinek. Elöljáróban annyit - mind jelen posztról, mind magáról a témáról -, hogy három szóban, transzparensen összefoglalni nőiségemet nem tudom, és szőrösen hagyott hónaljam sem képes visszaadni sziklaszilárd elveimet, amelyek mentén felépítem magam. Ez ennél kicsit összetettebb dolog. Pedig szeretnék én is harsány, radikális maszlagot összehordani, hogy menő lehessek úgy igazán.

Fárasztó legörgetni a facebook-on nőnap után. Szeretem az online-környezetemet, ami most már egyre színesebb, ám jelentős részét még mindig az ultrakonzi/ultralibsi pesti értelmiség teszi ki. Fontosak nekem, őszintén mondom. De most elgurult a gyógyszerem, és perpillanat a libsi nők tehetnek róla...

Több hölgy is akad ismerőseim között, aki elmúlt 25 éves, #okos #ügyes #különleges #magasértelmiségi #erős #független - és Apuci pénzén folytatja gender/irodalomtudományi/filozófiai/jogi/természettudományi tanulmányait. Csinálják. Egészségükre. De kérem, könyörgöm érte, ilyen üvöltő háttérrel legalább ne tartsanak nyilvános, virtuális kiborulást azért, mert nőnap alkalmából kaptak egy szál tulipánt, egy csokit, kinyitották előttük az ajtót a gusztustalan, elnyomó férfiak, akik elrontották ezt a világot. A Zisten áldjon meg mindenkit.

Hölgyeink szerint e gesztusok miatt el vannak nyomva, meg vannak erőszakolva, vissza vannak tartva és oly mértékben hátráltatva vannak a mocskos patriarchális társadalom által önmaguk kiteljesítésében, hogy az vért kíván.

"Hát normális vagy te, Kislányom?!" (Valahogy eszembe jutott most nagymamám e találó mondata, nem is tudom, miért.)

Tény. Nagyon sok hely van még a világban, ahol tenni kell a nők egyenjogúságáért. Ilyen célokért tűzbe megyek, és ütöm az asztalt, amíg le nem tesznek a földbe. De 2017 Budapestje nem az a hely.

Egy standard 22 éves csitri vagyok. Semmilyen különleges ütőkártyám nincs, ami a segítségemre lehetne egyenjogúságom kiharcolásában. Mégis sikerül. Nem is tudom: talán ez is fejben dől el. Először talán a tükör előtt kellene képviselnem a híresneves egyenjogúságot - és nem lesajnálni magam azért, mert nő vagyok. Ugyanis, ha én rettegve, majd védekezve, majd támadva lépek ki az utcára, az azt jelenti, hogy valamit én nem hiszek el (pl. a saját egyenjogúságomat)...és ezért persze mindenki más hibás.

Hosszú a hajam, néha egészen kihívóan öltözködök. Magassarkút is viselek, és a csípőmet is riszálom járás közben - én ilyen vagyok, így érzem jól magam. Nem kérek érte elnézést. A munkatársaim egy kivételével mind férfiak. Ugyanazt a munkát végzem, ugyanazért a bérezésért, amit a férfi kollegám. Az irodában egy szorgalmas, tehetséges, jó alkalmazott vagyok. Nincs nemem - és ez nem a hajam hosszán vagy a cipőmön múlik, hanem a saját intelligenciámon, méltóságomon és önbizalmamon, illetve a többiek intelligenciáján és tiszteletén.

Mindent túl lehet filozofálni, néha még hasznos is lehet. Azonban egyszer-egyszer nem árt megállni és venni egy mély levegőt, hogy lássa az ember, nincs olyan nagy baj, sőt, nincs semmi baj.

Hölgyeim, vegyétek el az a virágot, mosolyogjatok vissza, aztán menjetek dolgozni/tanulni, és ne vinnyogjatok a semmiért...

Ha tetszett ez a szösszenet, keressétek a nevemet - Fehér Nagyezsda - ilyen-olyan szosöl felületeken, mondjuk a Facebook-on, meg az Instagramon. Nem teszek linket, okosak vagytok, megtaláltok!

A fotó saját.

Fehér Nagyezsda

 

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatlab.blog.hu/api/trackback/id/tr6912325255

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.