„…saját lábunkon állunk, saját erőnkből boldogulunk, saját életünket éljük.”

Saját Láb

Jogászok, közgazdászok, filozófusok és üzletasszonyok között is Te lettél a példaképem – az anyaságról

2017. február 05. - Fehér Nagyezsda

Tegnap volt édesanyám születésnapja. Az én gyönyörű, bölcs anyukám. Rá gondoltam, amikor lapítottam a dobozokat a raktárban. Nem is hinné egy szülő, mennyi útravalót hagy a gyerekére, minden megtervezett szónoklat nélkül, pusztán az együttéléssel. Gondolok itt fésülködésre, mosásra, bevásárlási tippekre, dalokra, félmondatokra; emlékeztetőre, hogy honnan jöttünk; emlékeztetőre, hogy hova akartunk jutni egykor; emlékeztetőre, hogy vannak értékeink és hibáink ugyanúgy; emlékeztetőre, hogy szeretnek.

Mielőtt megjegyeznétek, hogy pocsék munkaerő vagyok, elmondom, hogy a harmadik hete dolgozom kora reggeli recepciós-mindenes-beugróként ezen a helyen, és már csuklóból megy a rutin. Közben igazán gondolkodhatok is kicsit…

Olyanok vagyunk, mint egy nagy család...

Kilencven fős a cég és olyanok, mint egy nagy család. Már nézem a munkájukat egy ideje, és valahogy nem törik meg a harmónia. A munkakörömet is szeretem. Én csinálom a láthatatlan munkát: mielőtt a többiek megérkeznének, előkészítem a kávégépeket és kapszulákat, vízforralókat, teákat, tejeket, mézeket, szalvétákat, HVG-ket, Forbes-okat, meetingroom-okat, mosdókat, irodákat, és nyomtatókat. Ha végeztem, beülök a pultomba és szervezek, tervezek, informálok, hívok, fogadok, küldök, átveszek, nyomtatok és Aspirint adok. Délig csinálom, utána jön a főállású recepciós, én pedig megyek tovább a másik munkahelyemre. Még csak három hét, de az otthonomnak érzem ezt a helyet. Komolyan veszik, és becsülik a munkám, ez pedig nem volt minden állásom esetében így. Itt azonban mindenki tisztel mindenkit. Talán ezért ilyen sikeresek, hiszen ettől (is) alkotnak olyan remek csapatot. A fő-főmuftink nő. A két sima főmuftink is. Majd mindjárt megszülöm, hogy mit akarok kihozni ebből…

Genderesdi

Egy ideje – és jó ez így – egyre hangosabbak a gender-viták. Senki ne támadjon meg ezért, de ez nem az az írás lesz, amiben szakszerűen érvelek valamely nézet mellett/ellen. Csak egy kiskanállal vennék el a témából. Úgy látom, az anyaságot és a nőies vonások gyakorlását tévesen tartják olyannak, amilyennek tartják.

A piros tábor szerint az anyaság (és a nőies vonások gyakorlása) a nőkre erőltetett, hímsoviniszták által kitalált, beteges, szexista erőszak, maradiság és szégyen, hiszen én nem egy anyaméh vagyok, nem az anyaméhem határoz meg engem.

A kék tábor szerint az anyaság (és a nőies vonások gyakorlása) az egyetlen választható és jól csinálható út mindenki előtt, aki menstruál, bármi másba fogni vicc és abnormális, hiszen te egy anyaméh vagy, téged csak az anyaméhed határoz meg.

Ha nőies nő szeretnék lenni ebben a világban, „csak”-ot kapok mindkét tábortól. Csak ennyit vívtál ki magadnak – helyes, úgyis csak erre lehetsz képes. Ha tiszteletet, elismerést, felelős beosztást, politikai befolyást szeretnék, férfias vonásokat kell felvegyek, különben esélyt sem kapok bizonyítani. Férfiassá kell válnom. Szép kosztümöm lehet, rúzsom és retikülöm is, de a viselkedésemben és gondolkodásomban férfiasnak kell lennem. Így lehetek sikeres. Így vesznek komolyan. Tegyük fel, hogy otthon maradnék és „csak” gyereket nevelnék. Piroséknál nevetség tárgya lennék, hiszen én, okosan, erősen, a 21. században, „csak” ennyit értem el. Akkor hát biztosan nem vagyok se okos, se erős. Kékéktől dicséretet kapnék, hogy igazán jó kiskutya vagyok, végre megtanultam, hol a helyem. Belebuktam úgyis a bonyolult férfivilág dolgaiba, legyőztek, jobb lesz ez így.

Rossz dobozok, rossz címke…

Valahogy sehonnan sem érzem az anyaságnak és nőiességnek a megértését sem, nehogy a tiszteletét. Sem a nevelés, szervezés, ténykedés, gondozás, ápolás, elsimítás, összefogás tiszteletét. Félreértenek valamit. Szűkítik a dobozokat, rövidítik a címkék feliratát. Így gyorsabb és egyszerűbb, így kevésbé félelmetes nézni a világot. Mindent lebutítva maga körül, biztonságban érzi magát az ember. Áh igen, ezt értem, én mindent értek. Dehogy érted.

Azonnali hatállyal levenni a „csak”-ot az anyaságról!

Szerintem, bár igenis nemtől függetlenül bárki lehet remek neurobiológus, asztronauta, politikus, multicégvezető, amerikai elnök, rektor, szívsebész, filozófus és költő – a világ megváltása otthon kezdődik. Pontosabban otthon IS kezdődik. Gyereket szülni, nevelni, otthont teremteni óriási felelősség – és lehetőség alkotni valami hatalmasat. Munka, küzdelem, büszkeség. Amikor fent és kint az okos, erős, sikeres, befolyásos nők (és persze férfiak) kudarcot vallanak a világ megváltásában – akkor jöhet az anya, és megteheti a legtöbbet, amit tenni lehet: életet adhat és nevelhet. Tisztelettudónak, empatikusnak, nyitottnak, érzékenynek, jó megfigyelőnek, segítőkésznek, bátornak, műveltnek, szerénynek, odaadónak. Megtaníthat látni, megtaníthat szeretni. Ez mind-mind otthon kezdődik. A világ megváltása otthon kezdődik, az otthon pedig az anya.

A semmi művészete

Sokszor úgy éreztem és még fogom is, hogy a világ körülöttem szétesni készül. (Az érzékenyítő példák hely hiányban kimaradnak a szövegből.) Olvasom filozófusok műveit, beszélgettem közgazdásszal, pappal, docenssel, cégvezetővel, bepisiltem mindenki papírjától és pozíciójától, még a csinos ceruzaszoknyájától, drága parfümjétől is, azonban a sóhaj, hogy - igen, ilyen akarok lenni, ez az én helyem, vágyam, templomom, kiteljesedésem, hiszen ti meg tudjátok oldani a világ nagy problémáit - elmaradt. Ez nekem volt a legnagyobb csalódás. Minden transzparensre írható, bankszámlára utalható dolog ellenére úgy éreztem, talán mégsem erre vágyom. Maradok inkább kicsi és láthatatlan, de segíteni akarok valahogy ezen a szétcsúszáson. Össze akarok tartani.

Egy hely volt eddig életemben, ami bár mozgott (távolabb kerültek egymástól a darabjai, majd újra összeforrtak), végül mindig, minden csapás ellenére egyben maradt: az otthonom. Azért mert anyám összetartotta. Anyám tartotta össze. Ha az szétcsúszott, összefogta. Ha ő maga csúszott szét, magát is összefogta. Ha én csúsztam szét, engem is összefogott. Nem volt akadály előtte és nem volt lehetetlen. Én is ezt akarom csinálni. Hogy cégigazgatóként, tanárként, íróként, falfestőként vagy főállású családanyaként, az mindegy. Olyan profizmussal akarom művelni ezt minden területen, ahol élni és dolgozni fogok, ahogy édesanyám tette és teszi minden nap.

„Mi a legnagyobb erőssége? Milyen vezetőnek/csapatjátékosnak tartja magát?”

Nem így vágtam neki az életnek. Hatalmas és hangzatos terveim voltak, amelyek vagy Pirosékból vagy Kékékből heves bólogatást váltottak volna ki. Most úgy látom, hogy lehetek még bármi. Minden megtanulható, minden pillanat és szerencse és privilégium kérdése… de leginkább édesanya akarok lenni, és bármi más is leszek még mellette, a nőiességem mindig velem lesz, és büszke leszek rá.

Fehér Nagyezsda

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatlab.blog.hu/api/trackback/id/tr312183544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.