A depresszió – vagy nem tudom, hogy mi ez pontosan, diagnózist kérnék a most engem olvasó szakemberektől privátban! – fura dolgokat művel az emberrel. Van, hogy egy über stresszes két hét után következő, jól megérdemelt, várva várt pihenő pokollá válik. Az az ember vagyok, akire a legnagyobb veszélyt egy kulcsra zárható szoba jelenti, amiben egyedül lehet. Bátran sétálnék egyedül éjjel a Hős utcában, (…acceccigit? Buszjegyre kell.), de az egyedül töltött hétvégéktől félek. Ha nincs éppen határidős akármicsodám, amin ügyködhetek, a mumusaim jönnek hozzám teára. Talán ezért is vállalom túl magam állandóan. Jó tűzoltás. Ha mesterfokon űzöm, tehát pénzt csinálok az eredményéből, a külvilág csak annyit lát, hogy egy boldog ember vagyok, aki éjjel-nappal divatos kreatív, értékteremtő munkáját végzi, és jól is keres vele.
A legnagyobb kereset persze az lenne, ha nem lennék elmebeteg. De mivel aprópénzben gondolkodunk, így egy sikeres pályakezdő fiatal vagyok, aki bölcsész diplomájával bölcsész területen dolgozik, és még éhen sem halt. Pirospont.
Pedig ez csak menekülés. Problémáim vannak. Dolgoznom kell a lelkemen ez biztos, nem szégyellem.
Szorgos nyaramnak, és annak köszönhetően, hogy jól forgatom a kevés kis pénzemet, összeraktam annyi pénzt, hogy egy szemeszteren keresztül dolgoznom sem kellett volna. Olyan anyagi biztonságban lehettem volna hallgató, amilyet még alapszakos koromban a szüleim sem tudtak biztosítani nekem. Végre megnyugodhattam volna, az agyam minden négyzetcentijével és a lelkem minden kiskanalával tanulni tudtam volna, ami sosem adatott meg. Nekem a tanulás szent. Nem a magolás, nem az okoskodás, a tanulás. Ez az egyik dolog az életben, ami előtt leborulok.
Azonban mára beteg elmémnek hála, olyan állapotban vagyok jelenleg, hogy jobb, ha egyáltalán nem engedem szabadon a gondolataimat. Rossz vége lenne. Magyarul, hiába van előttem a lehetőség, hogy végre tanuljak és az újabb tudás által kiteljesedjek a szakmámban, karrieremben, képtelen vagyok lépni. Egy helyben állok.
Ne értsétek félre, nem tragikus figurának akarom lefesteni magam: végzem az egyetemet és beleteszem, amit tudok, nem teljesítek rosszul; jelenleg is dolgozom egy keveset, tehát gyarapszik a megtakarított pénzem; sok értékes ember van körülöttem, akiket becsülök – de, hogy ez merre visz pontosan, őszintén nem látom még. Ami pedig – bár tudom, hogy a villanyszámla, meg a BKK-bérlet mellett eltörpül – igazi, mély vágyam és álmom, hogy író legyek egy nap, végképp reménytelennek tűnik.
Ha kikerülnék ebből az ördögi körből, tudom, hogy egy jól menő kreatív ügynökség főmuftija lennék egyszer – aki húszezresekkel törölgetné a szemét sírás közben, mert ő nem akart karriert, egyszerűen csak éhenkórász magyar szakos bölcsész akart lenni, aki ír, és publikál, és a kortárs irodalmi lapok elismerik. De ahogy Apa szokta mondani: Papa komp akart lenni és nem komp-lett. Vagy ahogy Kati nénim mondta nekem pár éve sajnálkozó arccal - amikor elújságoltam neki, hogy a magenta színű multicégnél fogok dolgozni, tehát végre nem kell az éhhaláltól félnem - „nagyon könnyű kiesni az irodalom ritmusából, és aki nem tudja mi következik a hagyományban, hogyan kell írni, azt nem fogadják be”. Most már tudom, hogy rám gondolt akkor, engem sajnált. Tudta, hogy ha elmegy az időm a diákmunkával, és nem tudok annyi Grecsót olvasni, mint a Pancsa, akkor a Pancsa fog publikálni egy éven belül, én pedig elveszek. Pancsa egyébként arra is szorított elég időt, hogy sörözzön a kortárs irodalom faszagyerekeivel. Én nem tudtam erre időt szorítani. De 23 évem eme legnagyobb szívfájdalmát, amiből sosem fogok felgyógyulni, majd megírom még pontosabban is.
Szóval se tanulni (hogy gazdag legyek, hehe), se írni (hogy boldog legyek) nem tudok. Azt hiszem az írástól félek újabban a leginkább. Annyira valódi és annyira saját dolgok kívánkoznak ki belőlem, ha nekilátok, hogy komoly munka lenne velük szembenézni. Mondjuk nem tudom, miért hiszem, hogy kacagva fogok írni a világról, magamról, és a családomról. …és miért hiszem, hogy a boldogság csupáncsak kacagás? …és miért hiszem, hogy ingyen van? Há’ mer’ hüle vagyok, azér’. (ismeretlen szerző a szülőfalumból)
A mai napom címszavakban: Meglátom, hogy Borda Réka a Műút akárkije lett. 92-es, és már a Műút akárkije. Elkéstem, 94-es vagyok és én nem vagyok a Műút senkije. Elsírom magam. Megnyugszom. Olvasok egy oldal Hankiss Elemért. Rájövök, hogy sosem lehetek Hankiss Elemér. Rájövök, hogy nem tudok írni. Elsírom magam. Megnyugszom. Konstatálom, hogy biztos nem vagyok normális. Próbálom felfejteni, hogy melyik szülőm mit ronthatott el, és hogy a nagyszüleim mit ronthattak el. Rájövök, hogy kész csoda, hogy csak ennyire – egy kicsit – vagyok nem-normális. Már nincs erőm elsírni magam. Írok egy oldalt. Kitörlöm. Se nem Borda Réka se nem Hankiss Elemér. Eszembe jut, hogy Sz. Tanna anno még arra sem méltatott, hogy egy rövid levelemre válaszoljon. (Pedig én őt mindig csodálni próbáltam. Próbáltam. És különbenis. Ismertük egymást. Éhező bölcsésznek mentem bármilyen másik szak helyett, mert azt mondta, lehet jövőm az irodalomban. Egy-két telefont egy-két szerkesztőséghez az érdekemben igazán megérdemeltem volna cserébe.) Ennyit érek. Dühös leszek. Megnyugszom. Ismét konstatálom, hogy biztos nem vagyok normális. Most nem a családi múltamat boncolgatom, csak azt mondom ki sokszor egymás után, hogy ez sehova sem vezet.
Amire pocsékolom az időmet, sehova sem vezet. Mindent vissza lehet csinálni, egyedül az időmet nem fogja visszahozni senki és semmi. Se Sz. Tanna, se Pancsa, se Grecsó, se Borda Réka, se a pénzem a bankszámlámon, se a szüleim, se a nagyszüleim. Ha én dühvel és keserűséggel töltöm meg az időmet, semmi más nem fog történni, mint az, hogy eltelik egy újabb nap. Az ideális szabadnap egészséges pillanataimban így nézne ki: egy negyed rész olvasás, egy negyed rész nyelv tanulás, egy negyed rész írás és egy negyed rész bármi más, ami nem önmarcangolás. Erre lett belőle, ami lett belőle…
Valamiért eszembe jutott Cserháti Zsuzsa Akad, amit nem gyógyít meg az idő című dala. Talán azért, mert a könyvesbolt raktárában, ahol jelenleg heti két napot dolgozom, sokszor szól ez a dal. Hallgassátok meg. Ez a sláger úgy lelkesít, hogy nem hazudik magának. Semmi pátosz. Az életben amúgy sincs pátosz. A megcsinált pátosz meg már idejétmúlt. Én sem csináltam semmi patetikusat, csak meghallgattam a dalt és közben csináltam egy szendvicset. Aztán letusoltam, feltettem egy arcmaszkot, majd rendet tettem a szobában.
Igen, van, amit az idő sem fog meggyógyítani. Lehet, hogy még egy ideig depressziós, lelki sérült, keserű gombóc maradok és annyi évem veszett el ezzel, amennyi elveszett. Azonban minden nap lehet egy kicsivel jobb. Minden nap megtakaríthatok tíz perccel, fél órával többet. Ez a „kicsivel jobb” kegyetlenül sok erőt igényel, de megéri. Minden hasonló cipőben járónak üzenem, azt mondogatni, hogy „de nyomorék vagyok” közel sem olyan jó érzés, mint tenni egy lépést azért, hogy ne legyünk nyomorékok. Abból kell főznünk, amink van, de finomat főzni elég sok hozzávalóból lehet. Nem tudok biztosan semmit. Nem tudom, milyen jegyet kapok januárban, hol fogok dolgozni két év múlva, leszek-e író valaha. De azt biztosan tudom, hogy a hibái ellenére szeretem az életem, és mindent meg fogok tenni, hogy egyre kevesebb és kevesebb időm menjen pocsékba.
A mai kesergő önpusztításból sikerült kitépnem magam. Mindjárt tanulok egy keveset azt hiszem, talán olvasok is pár oldalt. Tudom, hogy ez semmiség, de nekem akkor is egy győztes csata a mumusaim ellen. 1-0 a javamra.
„Mutat majd egy tisztább képet a tükörben. Az leszek én, talán éppen holnap.”
Fehér Nagyezsda
(A kép saját. Egy évvel ezelőtt készült csodás albérletem ablakából. Szeretlek Kőbánya, hiányzol. Üdvözlet Budáról.)
